Csanálosi Tibor : DIMENZIÓK (2002)

(Beszélgetés)


"A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, nem az, hogy szolgaságba süllyed, és hatalmasabb, nagyobb számú, erőszakosabb nép számára dolgoznia kell. Szolganépek lehetnek nagyok, a szegénység, a munka, a megalázás ellenére élhetnek magas sorsot. A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, hogy primitívvé válik, hogy eldobja magától a tudatos gondolkozást és tudatos gondolkozót, s ezzel a tudattalanság óceánjába merül, így válik csőcselékké, söpredékké züllik és oszlik fel...
A legnagyobb rang, amit egy nép elérhet, nem a kultúra, nem az, hogy szellemivé válik...
...Az ember értékét attól függővé tenni, hogy milyen látható tárgyakat alkotott, nem lehet. Az ember értéke sorsának tisztaságán és az isteni erőktől való megérintettségén múlik. A nép értékét nem lehet attól függővé tenni, hogy létét milyen eszközökkel könnyítette és szépítette meg. A nép rangja egzisztenciájának megszentelt voltán múlik."
Hamvas Béla: "A vízöntő" (részlet)



Előszó

A "Dimenziók" 2000 táján íródott, emlékeim szerint körülbelül két éven keresztül. Hosszú és bonyolult írás, javarészt matematika. Dimenzió-kutatásaimról szól, axiomatikáról, projektív geometriáról... Jelenleg is kéziratos formában van.

Ez az írás nem "a" Dimenziók, hanem annak bevezetője, egy nagyon érdekes és önállóan is kezelhető egység, műfaját tekintve - épp úgy mint a "dimenzió-kutatás" újszerű. Én találtam ki: "Beszélgetés". Nem dráma, nem riport, hanem "beszélgetés". Két szeréplője is természetesen: "kitalált személy". A "szereposztás" : "T" , az egyik ("festő") énem , "E" pedig a másik, ("titokzatos") énem. Ők beszélgetnek. Kettejük beszélgetése: az én gondolkozásom.

2000 táján még beszélgettünk. Hagyománya, formája, jellege, kultúrája, íze volt a beszélgetésnek. Talán már akkor éreztem, hogy a világ "beszélgetős - korszakának" lassan vége lesz, felváltja valami más, kapkodós, rohanós, buta valami, smsek, chatek, talkshowk világa. Megkezdődött, (vagyis folytatódott, egy új és karakterisztikus formában) országunk népének szándékos és tudatos lebutítása. Egyféle értékmentés képpen megjelentettem ezt az írást - az interneten.

"Illúziók"-nak hívták a honlapot, ahol ez az írás éppen ebben a formában, mint itt, most megjelent. Nem szerkesztettem át, még a pici "gif " rajzocskáim is az eredetiek benne. Tartalmában semmit sem gondolok jelenleg sem másképp, aktualitása pedig sokkal erősebbé lett az akkorinál.

2011. október 15.



2002. november 20.:

P. bemutatja nekem E. doktornőt. Kérésemre a doktornő elmondja, hogy hogyan gyógyítanak.

E.: A legkülönbözőbb problémákkal hoznak nekünk gyerekeket. Például diszlexiával. Azt a programot, amit mi végzünk, alapozó terápiának neveztük el, mert például egy diszlexiás kisgyerek esetében ez a program ezerszer esélyesebbé teszi az ezt követő, logopédus által elvégzett nyelvi készségfejlesztési terápia sikerességét.

T.: Milyen problémákkal?

E.: Viselkedési zavarok, beilleszkedési zavarok, hallás-, látás-, és másféle érzékelési zavarok, beszédhibák, olvasási, írási nehézségek, mozgászavarok... egyszóval kommunikációs zavarok.

T.: Ön a viselkedést, a beilleszkedést, és... a mozgást is kommunikációnak nevezi...

E.: A mozgás a kialakulóban lévő ember környezettel való kommunikációjának első és alapvető formája, melyre az összes későbbi kommunikációs formák épülnek. A gyermek első válasza az életben motoros válasz, és korai életének előrehaladása is motoros válaszokban mérhető. Később a szimbolikus megértés arra az alapra épül rá, melyet a gyermek mozgásvilága képezett.

T.: Ön a diszlexiát említi... a magyar nyelv fonetikus nyelv, ezért annak írásbeliségét, a betűket, kizárólag a fonémák oldaláról szabadna megközelíteni... hang- betű- szótag- szó- mondat... Ezt hívják emlékeim szerint hangoztató- elemző- összetevő módszernek. Így tanították olvasni dédapáinkat, apáinkat, minket is... meg is tanultunk olvasni. A gyerekek ma azért vívják meg véleményem szerint mindennapi harcukat a betűkkel, mert az olvasókönyvek nagy része nem a szótagoló tempójú olvasást követi, holott a ritmus, - így a szóritmus feldolgozása is velünk születet képesség. Az Amerikából behurcolt "szóképes" olvasás egy teljes ritmustalanságot erőltet a kisgyerekre, és még az is hozzájárul mindehhez, hogy az egész nagyon gyors. Sokkal lassabban kellene csinálni.

E.: Egyetértek Önnel, de ez a típusú olvasástanítás "csak" súlyos olvasási zavart okoz, ami a kommunikációs problémák hierarchiájában csak a felszín. A diszlexia fogalmával Ön nincs tisztában. Az egy mélyebb dolog. Képzelje el például, hogy egy homályosított szemüvegen át kell néznie mindent. A diszlexia egyik típusa esetén ilyen "homályos", hallás áll fenn folyamatosan. A két fülbe érkező inger az agyba már nem egyszerre, hanem fáziseltolódásban érkezik. Egy ilyen "diffúz" hangot képzeljen el. Ezt kell feldolgozni. Ez sokszor megy. De már egy kicsit "háttérzajos" környezetben nagyon nehéz, sőt sokszor lehetetlen.

T.: A diszlexia tehát egy agyi elváltozás?

E.: Minden "elváltozás"-nak van agyi része is. A diszlexiánál ez elég nagy. És persze, mi az, hogy "elváltozás"... mihez képest "el" ?

T.: Fölteszem, ha az általam említett "szóképes tanulás ritmuszavar" ráerőltetésnél a kisgyerek válasza egy súlyos olvasászavar, úgy a diszlexia is egy válasz... valamilyen erőltetésre... Ön fáziskésést említett... lehetséges, hogy itt is valami ritmuserőltetés, valami rossz ritmus van...

E.: Van az agyunkban egy rész, az a neve, hogy premotoros cortex. Ez a rész vezérli a mozgás folyamatos, sima megvalósulását, ezt "kinetikus melódiá"-nak is nevezik. Nagyon-nagyon fontos dolog. Ha a premotor károsodik, a mozgásprogram megtartódik ugyan, de megszűnik a begyakorlott, automatizálódott mozgások folyamatossága, mindegyik külön aktust igényel. Az egyes mozgáselemek egymástól izoláltan, szaggatottan zajlanak le, a beindított mozgások megtapadnak, és felesleges részmozgások keletkeznek, melyek sztereotip ismétlődnek. Amit most elmondtam, az az összes kommunikációs zavar agyi vetülete.

T.: Kinetikus melódia. Érdekes szóösszetétel. Kicsit megborzongtam tőle... Valahogy nagyon mély jelentősége van.... ahogy mondta... Tehát... van valami, amire válasz egy harmónia-megbomlás... szinte olyan, mintha nem is válasz lenne, hanem maga a harmónia-megbomlás... annak egy vetülete... és ennek a vetületnek a vetülete a premotor károsodása... Mégis... ezt most azért kérdezem, mert szeretnék magamban kizárni valamit... meg tudják mondani egy konkrét esetben, egy kisgyereknél, hogy mitől, pontosan mitől károsodik ez az agyi terület ? ... Tudnak itt okozati összefüggéseket mondani... van értelme okozati összefüggésről beszélni ?

E.: Amikor bejön hozzánk egy kisgyerek, nagyon alaposan megvizsgáljuk. Nagyon figyelmesen, nagyon körültekintően, ugyanakkor nagyon gyengéden. Elmondom Önnek, hogy miből áll ez a vizsgálat, hogy körülbelül érzékelje, miről van szó. Először a szülőkkel kitölttetünk egy részletes amnézis-lapot: terhesség lefolyása, szülési körülmények, korai fejlődés (első hat hónap) jellemzése, kúszás- mászás- járás kezdete, szabályossága, minősége, betegségek, beszédhibák, traumák, alvási zavarok, a gyerek és az iskola kapcsolata, családban fellelhető mozgási-, érzékelési-, beszédhibák, a gyermek személyiségének jellemzése. Azután beszélgetünk a gyermekkel barátairól, testvéreiről, mit szeret játszani, hogy tűri, ha kudarc éri, mennyit néz tévét, és mit, van-e állandó otthoni feladata, hogyan viszonyul a tanuláshoz. Aztán a mozgását nézzük, először a nagymozgásokat, különböző játékok során, aztán a rugalmasságot, a mozgás-koordinációt, térben való tájékozódást. Aztán kicsit orvosi jellegű dolgok jönnek, nem "veszélyesek": rutin ideggyógyászati vizsgálatok, látás vizsgálat, (dominancia), hallás, GMP, GOH, alak-háttér megkülönböztetés, alakállandóság, hallási és látás-emlékezet, Binet-teszt, problémamegoldó készség ("mit tennél, ha..."), kéz-szem koordináció és finommotorika vizsgálat... Ezek után felállítom a diagnózist....

T.: ...Doktornő, nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, adósom maradt a válasszal... akkor talán úgy kérdezem... objektív ez a diagnózis... mennyire objektív...?

E.: (nevet) Ön valószínűleg az ezoterikus pszichológia megszállottja...Igen. Objektív. Még akkor is, ha igazából nem az okokból indulok ki elsősorban... hanem erre a sok mindenre, információkra, beszélgetésre, játékra, a benyomásaimra, egyszóval erre a kezdeti ismerkedésünkre úgy nézek inkább, mint ahogyan egy festményt nézünk... Ráadásul ez egy igazi ismerkedés, ha ezt elrontjuk, nem születik meg köztünk valami belsőséges dolog, akkor kicsit nehezebb lesz együtt dolgoznunk... persze nem lehetetlen... Van hogy ez egy kicsit későbbre tolódik. Igen, objektív, mert ezek után pontosan tudom, honnan kell elkezdeni. El  tudok menni arra a pontra a mozgásfejlődésben, - ez akár egy két-három hetes csecsemő mozgásfejlődési szintje is lehet -, ahonnan nem jó az egész, és előtte már jó. És onnantól szépen végigmegyünk az egész mozgásfejlődésen. Újratanuljuk.

T.: Milyen egy 7-8 éves gyereknek, ha ... mondjuk a "hasról hátra fordulást" tanítjuk,... újratanítjuk,... gyakoroltatjuk? ... vele...

E.: Jó. Kicsik lesznek. Nagyon "anyásak" .Ezt megmondjuk a szüleiknek is. Ne lepődjenek meg, de egy időre például egy csecsemőt kapnak vissza. Viselkedjenek vele úgy... ahogy szeretné. Játszanak vele olyanokat. Sokat szeretgessék. ... de ne teljesen úgy képzelje el... például az említett nagymozgásokat... igen, néha csak mozgás, de legtöbbször valamilyen játék. És sok-sok rugalmas ugrálás. Az szinte mindig. Ilyen ...ugróasztalon. Nagyon valószínű, hogy a ritmusos ugrások gyakorlásával az agy premotoros cortex részét érintjük. Szinte "belöki" az összes mozgással kapcsolatos fejlődést. Aztán valahol a vége felé, megjelennek a ritmusos mondókák, pici versek. Itt a mi terápiánk vége.

T.: Milyen játékok vannak...

E.: Ez pontosan követi a mozgásfejlődést, ahogy az rendesen lenne... a nagymozgások, aztán egyensúly gyakorlatok, mozgáskoordinációt megalapozó gyakorlatok, kereszt gyakorlatok... ó, nagyon sok minden... talán sokkal jobb lenne, ha meglátogatna minket....

T.: Igen. Köszönöm a meghívást.

E.: Visszatérve az okozati kérdésre... ami Önt érdekli... ez a terápia az idegrendszeri integrációt célozza meg... A nyugodt és boldog emberek idegrendszeri integrációja jó.... Az életmód elembertelenedésével a gyerekektől elvették ennek a lehetőségét... a fejlesztő terápiák csak a régebben természetesen megtörténő mozgás és játék, csend, figyelem, és rácsodálkozás lehetőségeit hozzák vissza.

T.: Feldmár András mondja, hogy milyen jó lenne, ha lennének olyan barátai, hogy ne kellene megbetegednie ahhoz, hogy mondjuk, egy hétig ágyban fekhessen... megértenék, hogy néha kell ilyen nyugodt... csend időszak... nem alvási... hanem lelki regenerációs időszak....

E.: Igen, ez is egy ilyen újra-átélés... lassan, ami el lett kapkodva, csendben,  ha túl nagy volt az eredeti háttérzaj,... a külső és belső zaj,... ha egyáltalán: békén vagyunk hagyva... ez fontos... igen. Nálunk is,  a terápia kimenetele sokban függ attól, hogy a környezet hogyan reagál a gyermek változásaira,... elfogadja-e  szokatlan közbülső állapotait és hogyan terheli közben. Az iskolából erre az időszakara mindenképpen ki kell venni. Kellene. A szülőknek meg úgy szoktam elterelni a figyelmét, hogy megtanítom nekik is a játékokat, a mozgássorok gyakoroltatásának bizonyos részét. Játsszanak otthon is.

T.: Nekem is megtanítaná ?

E.: Nem azért hívtam meg, hogy ott tébláboljon nekem...

T.: Még mindig az okok... Úgy képzelem el, hogy egy állandó diszharmonikus környezet folyamatosan ritmustalanságot, rossz, vagy természetellenes, vagy túl gyorsan változó... vagy ilyesmit... kényszerít folyamatosan... vagy néha, de váratlanul, lökésszerűen a kisgyerekre... egy darabig tud erre... az eredendő rugalmasságából adódóan... válaszokat adni, de egy ponton túl, egyszer csak, ... már nem. Próbál igazodni ehhez a ritmustalansághoz, mert talán azt hiszi, hogy ez a ritmus, de egyrészről ez nem egy megbízható, biztonságos dolog, másrészt mindig fáziskésésben van,... és a válaszok nagy része nem jó... esetleg, hogy jó legyen, egy ingerre sok válasszal is kísérletezik, vállalva az időcsúszást, leköt rengeteg energiát... és egy pillanatba igyekszik bezsúfolni... és még a sok válasz között sincs meg a jó... sőt a kudarcok aránya nő. A külső diszharmónia folyamatos fennállása pedig biztosítja a minták egymásra épülését. Végső soron a külső ritmustalanság... pontosan a kisgyerek jó szándékú tevékenysége révén... nem is jó szándékú, ez számára kötelező, ha életben akar maradni-, szóval beképeződik az agyba is, érintve érzékelési-, és mozgásvezérlési központokat is, vagy bármit... esetleg nem olyasmit, amit betegségnek nevez a közvélemény, hanem esetleg nem fog tudni kapcsolatokat teremteni, vagy nem fog tudni egy kapcsolatban feloldódni. Ez utóbbiakat nem fogják elvinni Önhöz, így lesznek felnőttek.... Nagyon ritka, de van olyan, hogy valaki eljut addig az aspektusig, hogy nem vádolja a környezetét, azért ami vele történt, hanem arra kezd törekedni, hogy újra felépítse magát. Esetleg arra is rájön, hogy ehhez, bármit is tegyen, meg kell teremteni a belső csendet. De vajon az a "technológiai tudás" aminek Ön a birtokában van, hogy egyrészt ismeri a teljes kommunikációs- mozgásfejlődés hierarchia állomásait, szerkezetét, ebben biztonsággal tájékozódik, másrészt látja egy icipici kézmozdulaton annak diszharmonikus, nem sima lefutású... egyszóval beteg mivoltát... Az a kérdés, hogy mindez megtanulható e.

E.: Aki már az Ön által említett első két fontos lépést meglépte, az arra is rá szokott jönni, - ez a harmadik lépés-, hogy a dolgokat nem adják ingyen. Sok munka kell hozzá. Persze, hogy meg lehet tanulni. Figyeljenek meg kisgyerekeket. Éljenek együtt velük. Játsszanak együtt velük, sok mozgásos játékot. Azt gondolom, ez a legjobb. Én is tanulok, folyamatosan. Persze, én is tanultam könyvekből, anatómiát, kinesztéziát, meg sok más hasonlót, de ez a megfigyelés másféle... az együttmozgás... ellentétes mozgás... válaszmozgás... egy belső tanulás... egy sokkal direktebb dolog... ha érdekli ennek is elmondom majd a neurobiológiai "vetületét", mert érdekes. De azon túl ,hogy érdekes, egy nagyon jól működő dolog. Kimarad belőle egy csomó közvetítő dolog... például a hagyományos értelemben vett "megértés"... de nem állítanám, hogy - ennek ellenére-, ne érteném, amit így tanulok. Amit kérdezett a "diagnózis"-ról ... abban számomra a leglényegesebb komponensek, -a kisgyerekekkel való kezdeti együttjátszásból-, hogy mi rezonál bennem ezekből... az "egyetem utáni" tanulmányaimból.

T.: Feldmár András említi a táncot, mint kapcsolatterápiát... vagy egyáltalán annak az eldöntését, hogy van e mondanivalónk egymás számára... jelentünk-e egymásnak valamit. Tanuljuk egymást... a szerelem előtt, mert az túl összetett, ...és a beszélgetés után... .A beszélgetésről így mondja: "először is, mondjuk, mutatkozzanak be egymásnak...". Fontos dolog. Ezt mostanság el szokás felejtetni. A táncról pedig ezt mondja: "...először én táncolnék nyolc órán keresztül, én vezetnék, és a partnernek kellene követni engem... utána fordítva, ekkor én figyelnék, én tanulnám őt... utoljára megállapodnánk abban, hogy senki nem vezet senkit... és akkor lehetséges, hogy lenne néhány pillanat, mikor létrejönne egy állapot" - ő communion-nak nevezi ezt- "mikor a tánc táncolna minket..." - azt hiszem így fogalmaz - "mikor mindketten feloldódnánk a táncban ... és egymásban."

E.: Igen, jó ez a váltott dolog. Jó a tánc. Nem tudom, hogy érzi-e, hogy mennyire fontos szerepe van a "másik"-nak, ahogy Ön,... vagyis Feldmár Úr mondja, annak, aki "nem vezet". Érzi a szerepét? Ő teremti meg ilyenkor  a csendet, a harmonikus közeget, ami éltető, bátorító annak, aki mozog, aki vezet... Érzi ezt a részét is? .... És válasszanak szép zenéket...

T.: Bátorító közeg... az jut most eszembe, hogy néhány éve visszamentem gyerekkorom kertjébe, mi mandulásnak hívtuk, tele volt öreg mandulafákkal, meg volt mellette egy cseresznyés is... és visszaemlékeztem azokra a hajmeresztő mutatványokra, amiket ott véghezvittünk, négy-öt méter magasban, kapaszkodás nélküli ugrások, egyik ágról a másikra... akkor arra gondoltam, hogy a csudába voltunk ilyen... vakmerőek,... aztán arra gondoltam, "vigyáztak ránk a fák"....Aztán, arra gondoltam, igaz , vigyáztak... de hogyan is volt ez... hisz lassan-lassan merészkedtünk, egyáltalában: tudtunk feljebb mászni... így lassan-lassan, éveken át, tanított meg magára ez a fa ... eltelt egy csomó év, a kezemben, a karomban, meg mindenemben benne van... ez a fa,... de ha ma meg akarnám csinálni ezeket az akrobata mutatványokat, egy hetet el kellene töltenem legalább ott... valahogy az alsóbb ágaknál kezdve...

E.: (nevet) Vegye figyelembe, hogy vagy ötven kilóval nehezebb lett...

T.: Az Ön által említett "kommunikációs hierarchiában" valahol a tánc egy nagyon magas szinten álló dolog. De van egy másik valami is amit én ide be tudok illeszteni... Statika és dinamika... Én festészettel foglalkozom... képeket festek... számomra egy hosszú ideig tartó válságot okozott... éppen a dinamika, a mozgás hiánya... nagyon nehezen tudtam megérteni ezt a  dolgot... Hogy hol a szerepe a statikának. A csend, a harmónia, még ha az egy szép dallam, egy ritmusos közeg... akkor is statikus. Ebben tud kibomlani a mozgás. Hogyan is néz ki ez a képeknél... Pontosan a kép, az azon lévő dolgok, létre tudják hozni a csendet, és abban aki nézi, abban indulnak el a mozgások... ezek lelki mozgások. Én ezt most el tudom helyezni az Ön hierarchiájában. Esetleg olyan kommunikáció, ami a festő és a néző között jön létre. De ez nem kötelező. Lehet ez nem kommunikációs mozgás is, olyan ami "csak" egy belső épülés. Én a táncnál is látok ilyet.

E.: Nem hiszem. A mozgás mindig kommunikáció. Ha "lelki" mozgás akkor a "lélek" külvilágával való párbeszéd. Azt mondja "belső" épülés... Ön tudja mi ilyenkor a "belső" és a "külső" ? Esetleg gondolkodott-e azon, hogy - mint a tánc esetében -, hogy is van ez a szerepcsere? Mikor készül a kép... Ön a néző bátorító csendjében dolgozik... az ne zavarja, hogy ennek, ha időben helyre akarom tenni, egy visszafelé folyó időt is el kell képzelnem.

T.: Igen, valóban, vannak az alkotásnak olyan pillanatai, mikor még tudom, hogy kinek készül a kép... de azt hiszem számomra nagyon gyorsan eljön a "communion", ahonnan nem csak az előre, és hátra folyó idő mosódik össze, nem csak a vezetés és figyelem, hanem az is, hogy a csend amibe beléptem kinek a csendje... az enyém? Az övé? Másé? Másoké?... Nem ... nincs szerepe... nem lényeges... Az egy nagy csend.... És ugyanígy a mozgás is ... Én rajzolok?... Az, amit rajzolok, az mozgatja a kezem?... Az, akinek rajzolok, az?... ugyan így... nincs értelme a kérdésnek...

E.: "communion": kommunikációs union...

T.: Talán meghívom a képeimre...

E.: Elfogadom.

T.: Egyébként igaza van, az az időszak mikor még nem tudom, hogy kinek rajzok, vagyis akkor, na ... az nekem egy lelki épülési  időszak. És... nem jól mondtam, nem a kezemet mozgatja, hanem az "egész engem", és szó sincs semmi kényszerről... kényszerpályáról... ez mind, amiről beszélgettünk szabad mozgás... Ezek pontosítások. Tovább is pontosítanám...

E.: Persze, értem, ne tegye... de valahol "diszharmóniákról" beszélt... Számomra a diszharmónia nem negatív fogalom...

T.: Igaz, hogy ez a világ zajos... a csend mégis elérhető... Igaz, hogy ritmus nélküli, mégis itt a ritmus, elérhető... Igaz, hogy erőszakos, mégis módom van a szabadságra, módom van közeledni és távolodni, és elengedni... A harmónia diszharmóniákra bomlott, de mindenütt ott van mögötte, elérhető közelségben. Ha kellően óvatosan nyúlunk hozzá a minket körülvevő dolgokhoz, amikről eleinte azt gondoltuk, hogy ellenségeink, kiderül, hogy épp azért vannak ott, hogy azt az egyedi utat kiolvassuk belőle, ami csak a miénk. Ami egyedül rossz, ha már azt a képességet is elveszítjük, hogy dolgokat meg tudjunk szólítani, oda tudjunk feléjük fordulni: miért is vagy te itt, mit is akarsz nekem mondani?... Azt szerettem volna még megkérdezni ... elegendő az a pár hónap, amit a kisgyerekek Önnel töltenek?

E.: Igen. Ha a környezet arra a pár hónapra békén hagyná őket. Elsősorban a szüleik. Ennek neurobiológiai oka van. Ennyi idő elég az agynak, hogy kipihenje magát. Belássa, hogy az, az erőszakolt menetrend, amit idáig követett, és most fokozatosan felhagy vele, nem okozza a rábízott szervezet pusztulását. Mindenhonnan megerősítést kap könnyed viselkedése sikeréről. A mozgás oldaláról, az érzékelés oldaláról, és mindenhonnan. Eleinte még nem , de később egyre inkább látja, hogy mi a közös ezekben a sikerekben. Létrejön az idegrendszeri integráció. A premotoros cortex meggyógyul. És ezenközben folyamatosan ajtók nyílnak, és különös, új dolgok hívogatnak az ajtókon túlról: gyere fedezz fel. És egyre bátrabban, egyre inkább fenntartások, előítéletek nélkül lép be: nincs mitől félni. Ezek itt mind nekem vannak kitalálva.

T.: Hogyan magyarázza, hogy nagy tudósok felnőtt korig megmaradó diszlexiások voltak?

E.: Igen. Boldogtalan emberek voltak. Még az sem okozott nekik örömet, ha valamit kitaláltak... és nézze meg, miket találtak ki... minden találmányukban felfedezhető az erőszak és a pusztítás... és a boldogtalanság továbbörökítésére való törekvés. Igen, az a sok energia, - ami egyébként fizikailag is kimutatható- , irányíthatóvá tehető. Ezt jól meg lehet tanulni, és főleg ipari, jogi, közgazdasági, filozófiai, informatikai tudományokban  jól lehet alkalmazni. Olyan helyeken ahol töméntelen adatot kell másik töméntelen adattal összehozni, összeszorozni hogy még nagyobb számosságú adat jöjjön létre. A boldog emberek nagyon pici energiákkal dolgoznak. Épp úgy kívül, mint belül. Éppen csak hogy érintik a dolgokat. Erre a finom érintésre a dolgok azonnal megnyílnak, míg a bombázásra sohasem fedik fel titkukat. Az ezoterikus pszichológia egyik nagy tévedése, -amit nem szeretek - , hogy hajlamosak az idegrendszeri integrációt is bevonni sors-, betegség-, polaritás-elméletükbe. Valaki megmondhatná nekem, hogy ha megfosztanak minden érzékelés lehetőségétől, akkor hogyan érzékeljek bármit is? Valamit, annak az ellenkezőjét, vagy a kettőt együtt? A másik dolog, hogy a kisgyerekek számára semmilyen lehetőség nincs, hogy szóljon: taníts meg valamire. Lehet, hogy igazuk van, egy emberen belül... de hozzám nem emberek kerülnek. Én nem betegségeket gyógyítok, én ebből a nem-emberből csinálok embert. Az utána egy másik dolog, hogy mit kezd az egészség-betegség polaritásaival, mit hoz ki belőlük... és miből mit hoz ki. Ha orvosként kellene meghatároznom magam, akkor baleseti sebész vagyok. Levágták valakinek a fejét, én meg visszavarrom. Kívülállónak érzem magam az egész ezoterikus pszichológián, már ami a munkámat illeti. Én halottakat támasztok fel. Nem igaz, hogy "minden tőlem van", ahogy mondják... hogy "karmikusan hoztam át"... igenis van környezet, mai keresztülgázol mindenen ami én vagyok, a fizikai létezésemen, a lelki valóságomon, a sorsomon, mindenen aki voltam, aki vagyok, akivé lennem kell, egyszerűen megöl. Ez a külvilág nem tükröz engem, aki megszülettem, és legalább minimális esélyért könyörgöm, hogy a sorsom felé fordulhassam. Bátor vagyok, mindennel szembenéznék. Erre leültetnek a tévé elé. Ez egyenlő azzal, mintha lefejeznének. Szó sincs róla, hogy vádolnék bárkit is, hogy ez így van. Végzem a munkám. Tudom, hogy a kisgyerek azt akarja mondani, hogy esélyt kér. Nem akar boldogtalan lenni. Nem tudja mondani. Így lesz felnőtt, halottan. Nézzen szét: mindenütt halottak. Semmi, de semmi nem érdekli őket... aztán ők ültetik a tévé elé a gyerekeket. Hogyan is lehetne vádolni őket?

T.: Azt mondják, én választom ki a szüleimet. Talán, éppen azért választok egy halottat, mert arra gondolok, hogy a jelenlétem...  az, hogy a gyereke leszek, feléleszti... még azt a kockázatot is vállalom, hogy esetleg nem, és ebbe, -ahogy Ön mondta-, akár bele is halhatok.

E.: Ennyire senki sem hülye. Sok minden csodára képes egy kisgyerek, hiszen nemrég mondtam, talán emlékszik, nincs jobb módja az én tudományom elsajátításának, mint az, hogy velük játszunk...

T.: Hát pontosan ezt mondom: így fordul a szülei felé: gyertek, játsszatok velem, gyertek oda ahol én vagyok, és visszakapjátok az esélyt az életre...

E.: Nem, nem mond ilyesmit... mire megszületik kilenc hónapot töltött egy halottal összezárva... addigra... ha volt is ilyen elképzelése... azon már túl van. Azt mondja: úristen, csak eljuthassak élve addig a pontig, ahol már nem szorulok rád. Levegőt veszek, hogy életben maradjak, eszem, hogy életben maradjak, játszom, hogy életben maradjak. Csak ne bánts többet, mert nekem dolgom van, boldog szeretnék lenni, nekem emberekkel kell találkoznom... Borzalmas volt az a kilenc hónap... azt szerettem volna, ha velem vagy... akkor most nem félnék ennyire... Ez a félelem elmúlik. Annyi szép dolog van ami felé lehet fordulni. Nagyon ritka, hogy valami súlyos maradna vissza a kilenc hónapból, vagy a születés traumájából. Persze, van ilyen... ez egy másik terápia. Ha akarja, elviszem egy kollégához, aki ezzel foglalkozik... Tehát, győz a rugalmasság. Valamit persze elveszítünk ez alatt a kilenc hónap alatt... úgy is lehet mondani, hogy legtöbben ekkor veszítjük el a szüleinket.... Mennyi mindent meg lehetne beszélni pedig kilenc hónap alatt... Aki tudja ezt... ,hogy hogyan megy a magzattal való kommunikáció, annak még szoktam mondani egy kis kiegészítést, azt, hogy ha lehet, vegye fel az ő ritmusát, életritmusát, figyeljen oda arra, hogy a kicsi rendszeres időközökben igényli az együttlétet... Sok mindenre igaz, amit Exupéry mond, hogy " ...gyere mindig ugyanabban az órában, hogy előtte is örüljek"... azt gondolom mostanában, hogy ez erre a dologra nagyon így van.

T.: Visszatérve a szülő választás kérdésére... lehetséges, hogy odaföntről nem látszódik az az egyszerű tény, hogy az illető, akit... valami egészen más szempontok alapján választok, éppenséggel kommunikációs halott. Az is lehet, hogy - hiszen Ön például a hallásra sem azt mondta, hogy teljességgel süket, hanem hogy "diffúz", tehát, hogy valami, néha... foszlányokban átjön... És ez talán odaföntől félreérthető.

E.: Ez van gyerekkorban. Felnőtteknél az egész idegrendszeren, az egész lényen úgy elhatalmasodik, mindent az uralma alá hajt ez az állapot, hogy az tényleg halott. Nem akar csodálkozni, nem akar tanulni, nem akar odafigyelni valamire... sztereotip viselkedésminták ismétlődése minden pillanata. Nem érint meg semmit, nem érinti meg semmi. A munkám legnagyobb átka, mikor egy ilyen szülő félbehagyatja velem a kisgyerekkel folytatott munkám...

T.: Nem veszélyes ez... egy 12 éves gyereket egy 3 éves tudatállapotban felejteni...

E.: Nem tudatállapot. Persze az is kapcsolódik hozzá, de ez idegrendszeri integrációs állapot... De igen, veszélyes, de ki lehet heverni. Ráadásul, mivel a mi terápiánk minden lépése építő jellegű... nem foglalkozunk rombolással... a rossz építmény-szárnak mellé építünk egy jót, ugyanarra az alapra, és a rossz leépítését rábízzuk a szervezet önműködő leépítő folyamataira... így tehát ha ez az építés megszakad, az említett automatizmus valamelyik építményt leépíti. És a megszakított építkezésnél sajnos rendszerint a jót.

T.: Visszaesés. Tegyük fel, az Ön munkája véget ér. A kisgyerek visszakerül a régi környezetbe. Mi történik?

E.: Nem kerül vissza. Itt igaza van az ezoterikus pszichológiának. Annak a környezetnek örökre egy másik oldalával kerül kapcsolatba. Nem tudom, hogy hogyan viszonyul a régi, erőszakos dolgokhoz, de azt tudom, hogy a könnyed leheletfinom mozdulatok során föltáruló titkok megmozdítják benne a rácsodálkozás szervét, ami elindítja az útján... Valakit szeretni annyi, hogy azt kívánni, menjen az útján. Ha lehetetlenség, hogy az útja elejére, vagy valahová... nem biztos, hogy az elejére... rátaláljon... visszataláljon, akkor segíteni kell neki... Ha pedig rajta van, akkor békén kell hagyni. Ott semmi helye bármilyen segítségnek. Segítségnek álcázott hazugságnak. És azt is meg kell különböztetni, hogyha valaki nincs az útján, visszatérhet-e magától, vagy sem. Nézze, amiről az előbb beszélgettünk, az első kilenc hónap, és a születés, nagyon szépen, önállóan túlélhető. Az elválás, a születés, hogy valamiért meg kell harcolni... ezek mind, mind nagyon fontos dolgok, szépen a helyére kerülhetnek. Nagyon ritka, hogy nem kerülnek a helyükre. Ezek fontos dolgok. Tényleg van szerepük, tényleg kell az, amit megtanulunk belőlük. Bár nehéz dolgok, mégis, már a jellegük, a lényegük szerint is olyanok, hogy túlélhetőek. Minden olyan dolog, ami azért van az utunkba, hogy tanuljunk belőle, az egyben túlélhető is. Számomra az a legnagyobb csoda, hogy a kisbaba milyen lelkesedéssel fog neki annak a tanulásnak, ami a kommunikációs hierarchián végigvezeti, mennyire okos, hogy tudja, hogy az útja, bármi legyen is, barátságokon fog alapulni, barátságban lenni mindennel... communionok sorából... és teszi ezt, egy óriási tanulság, egy óriási trauma túlélése után... megérttették vele, hogy egyedül lesz... ami nem igaz, de erre csak nagyon-nagyon sok idő után fog rájönni... és akkor, visszapillantva erre az időre, nagyon fog sírni... és megérttették vele, hogy a világ rettenetes, ami szintén nem igaz, és folyton folyvást mondják neki, hogy boldogtalan leszel,... és nézzük csak: nekiindul csakazértis. Nézzük csak, milyen okos. Ez a ... biológiai természetű életben maradási ösztönszámomra a legfontosabb bizonyíték arra, mennyire kívánja mindegyikünk azt, hogy a saját útján menjen... Ennek a biológiai vetülete az életben maradási törekvés. Ahogyan az útján járó ember is tudja hogy az útérintésekből áll, találkozásokból és elválásokból, úgy a kisbaba is tudja, hogy az életben maradása a kommunikációra... és kezdetben a mozgásformákra épül. És a két dolgot nem lehet elválasztani. A kisbaba az útján van. És az ember, akinek az idegrendszeri integrációja jó, aki boldog, az útján van.

T.: Az ezoterikus pszichológia részéről felmerülhet a vád, hogy senkit nem lehet az útjára tenni, mivel nem tudjuk, mi az útja.

E.: Ezeket a dolgokat felnőttek írták felnőtteknek. Egy kisgyerek nyelvére sosem fordították le. Megtenné, hogy lefordítja? Például, amit az előbb kérdezett. Mindenki megfeledkezik róla, hogy van egy időszak az ember életében, úgy 1-2 hetes korától 12-17 éves koráig... ami más.

T.: Miért más? Nem lát folyamatosságot... organikus egységet, az előtte lévő, és az utána következő dolgok között...?

E.: Nincs "előtte" és "utána". Az "időszak" szót csak arra használtam, hogy megerősítsem, hogy az emberben itt van valami ami más. Szembe kell néznie véglegességekkel. Kifejlődik mint biológiai létező. Ott kell lennie ennél a történésnél, szívvel-lélekkel, máshol nem lehet, mindent erre... a testére kell figyelnie, annak a fejlődésére. Ilyenkor az út a test. Mindent, ami a testnek kell, meg kell adni... napfény, friss levegő, simogatás, szaladás...

T.: A véglegességet jelöli meg, mint "más"-t. Szerintem véglegesség mindenhol van. De ennek ellenére értem, mit akar mondani... Talán én úgy fogalmaznám... ilyenkor van egy "közös, kötelező rész"... mivelhogy a Földön lakunk... muszáj egészségesnek lenni... muszáj megtanulni a tér világát...

E.: A tér formáival, ezekkel a kicsi, végleges formákkal való kommunikáció, egy olyan minta, amit ha akarunk használhatunk a végtelen lényekkel való kommunikációra... ha akarjuk kitalálhatunk mást is. Ha tudunk. De az a fontos, hogy legalább egy mód van. És az mindenki számára itt van. Nem "mivelhogy" vagyunk a Földön, hanem ezért vagyunk a Földön. A pici, egyszerű dolgok szívünkbe fogadása végett. Egy egészséges idegrendszerű kisgyerek egy mozdulatában annyira ott van, amennyire... egy távol-keleti aszkéta meditációjával sohasem lesz ott... Communion a térrel, a kicsivel, a véglegessel. Számomra ez egy nagyon kedves dolog. ... A lélek... nagy mélységeket, és magasságokat járhat be... néha elszédülök... én ezekben a pici dolgokban vagyok otthon... olyan egyszerű megfogalmazásokat szeretek, hogy: "nekem kedves ez a valami, mert valaki időt, munkát fordított rá..." Van ebben a mondatban minden amit az ezoterikus pszichológia kifogásolhat: ok, idő, meg minden. ... Nem, nem muszáj egészségesnek lenni, hanem .

T.: A... kérdéseimet nem tartja túl provokatívnak? Nem érezheti túl otthon magát tőlük...

E.: De, de, de... időt és munkát szán rá, hogy provokáljon... ravasz módon szervezi meg a kérdéseit, én meg legjobban teszem, ha hagyom... Valószínűnek tartom, hogy nagyon sokat beszélget, mert ért hozzá... lám, a sok munkától én már régen beszéltem ezekről a dolgokról, és most jövök rá, mennyire szerettem volna.

T.: ...Ön bizonyára nálam sokkal jobban tisztában van azzal, hogy a szakterületén micsoda fejetlenség van. Már csak ha a szakirodalmat nézem, ezer és ezer találgatás, nevetséges, hibás összefüggések... tüneti kezelések... milyen lehet a gyakorlat... Milyen a gyakorlat? Például a diszlexia esetén?

E.: A gyakorlat nagyon egyszerű. A gyerek diszlexiás marad. Elmondják neki, hogy azok az érthetetlen különbségek, amik közte, és a többi gyerek közt általa felfedeződtek, a tanulásban, meg még a többi dolgokban, az azért van, mert ő diszlexiás, a többiek meg nem. Fogadja el, éljen vele együtt. Vannak trükkök, hogy hogyan olvasson jól. Vannak diszlexiásokat fogadó középiskolák. Fejlessze azokat a képességeit, amiket a diszlexia nem érint, vagy éppenséggel elősegít. Már beszéltem erről, az energia-koncentráló képességről... elhalt diszlexiások agyszöveteit vizsgálták... hihetetlen energiaáramlás nyomai láthatók. ... Valahol ott van az orvosi gyakorlat tévedése, hogy kívülálló marad. Vizsgál. Kíváncsiskodik. Fél a beteg dolog közelébe kerülni. Gumikesztyűt vesz. Mikroszkópot. Azután, miután valamit észrevesz, azt piszkálja, lehetőleg jó messziről. Fél tőle. Ha már az érzéseimnél tartunk... az a történés, ami a műtőben történik... az a dermedt hidegség, valahogy a szívemnek mindig a távolság vérfagyasztó szimbóluma marad, még ha az eszemmel néha... például baleseti sebészet esetében meg is értem... Valahogy jogos az orvostudomány félelme, hiszen beteg emberek akarnak beteg embereket gyógyítani... Nézze, én azt látom nap mint nap, hogy ahogy együtt mozgok a gyerekekkel, együtt játszunk, számtalan csatornán keresztül létrejövő communionok során... az én egészséges ritmusaim, az én egészségem adódik át... De talán még ez sem teljesen igaz... Ahova velem valaki együtt belép, ott egészséges dolgok vannak. Ahova együtt be lehet lépni, ott egészséges dolgok vannak.

T.: Ez most nekem két gondolat, először az, hogy beteg emberek ne foglalkozzanak gyógyítással, a legtöbb amit tehetnek, ha békén hagyják a másik beteget. Nekem abból amit az elején mondott, úgy tűnik, hogy a diszlexiásokat legalábbis békén hagyják.

E.: Nem. Téved. Az a mód, ahogy tudatosítják bennük azt, hogy diszlexiások, az felerősíti bennük ezt a működést. Az, hogy megérttetik velük, elfogadtatják velük, az egy brutális lökés azoknak az egyébként is másolódó többi kommunikációs lehetőségnek, ami még fejlődőben van.

T.: A másik... de most már ezt is beleveszem... az egész gyógyítási gyakorlat ilyen formája természetszerűleg vált ki tiltakozást a gondolkodó emberekben. Csakhogy ez a tiltakozás éppen annyira rossz, mint az ami ellen tiltakoznak. Egyszerűen csak még jobban összekevernek mindent, lehet a tiltakozásukra megint tiltakozni... és így tovább... nekem úgy tűnik, hogy ide-oda tologatják a problémákat... a képzelt problémákat, a generált problémákat... azok mindenféle transzformációit... A gondolkodás számára a jelenség mégsem nyílik meg. Amit nem éltem meg teljes valómmal, arról nem tudok gondolkodni sem... Aztán azt is gondolom, hogy ezek felé a bonyolult gondolat-kavargások felé nehéz nyitottnak lenni. Nehéz őket annak látni, amik. Például... amit mondtam, a megélésre való képtelenség fejleszti ki feltehetően azt a valamit, amit "hit"-nek hívunk. Szerintem a hit az egyik csúcsa a kommunikációs betegségnek.

E.: Ahogyan az előbb is, most is arra kérem, fordítsa le nekem: mit jelent a "hit" a gyerekek világában? Szerintem nagy gondban lesz, mert nincs megfelelője. "Hinned kell egy... dolog bekövetkezésében"... "Hinned kell abban, amit pedig kipróbáltál, és láttad hogy nem úgy van"...  "Hinned kell bennem"... "Hinned kell Istenben"...Ezek érthetetlen dolgok egy kisgyereknek. Megkísérelni rávenni őket ezen tudatállapotok elérésére, olyan eszközöket igényel, amik garantáltan rombolnak. Amit mondott, hogy csak megélt dolgokról szabadna gondolkodni... szerintem azok akik valamit megéltek, nagyon kicsi körben... és csak olyan embereknek beszéljenek róla akik nem kovácsolnak tőkét belőle mindenféle abszolútumként történő publikációra, vagy igehirdetésre, ami megint másoknak alapot ad iskolák, módszerek fejlesztésére. És az sem mentség, ha már a könyvem első lapján leírom: " nehogy elhiggyétek amit mondok, mindenki próbálja ki...", erre tudja mi a reakció: "nahát milyen finom ember... azt hiszem ő az akinek tényleg hihetek". És nem szabad hinni az "áthallások"-nak sem... ennek ma már olyan érzékeny módjai vannak... egykét kulcsszó... szövegbeli kulcslogika... és azt hiszem, hogy nahát, tényleg. Nahát, nem vagyok egyedül. Én az olvasgató embereknek csak egyet tudok mondani, tessék mindent kipróbálni. Az még mindig nem olyan veszélyes, mint hónapokra, évekre, vagy örökre egy illúzióban lenni. Ha még a kipróbálás után is maradt valami, ha még akkor is áll a "nahát", akkor tényleg nahát. Én most nem a szépirodalomról beszélek. Az, ha jó, akkor érint meg, amikor olvasom. Nem. Én most arról beszélek, hogy valaki felfedezte, hogyha szépirodalmi elemeket kever egy olyan leírásba aminek megélt dolgokról kellene szólnia, akkor a megélt dolgok helyett, vagy mellett, a vágyait, az illúzióit, meg olyasmit amikben hisz, a költészet érintéseinek leple alatt, mint tudást adja át.

Egyre inkább terjedőben vannak ezek a... mindkét agyféltekét egyszerre dolgoztató igehirdetések, melyekkel szemben és csak egy magasabb szervezettségű szkepszist tudok javasolni. Amit mondok: "kipróbálni"... az nem olyan egyszerű, néha ott az olvasás pillanatában is meg lehet tenni... Tulajdonképpen arról van szó, hogy már képesek,... a rengeteg hazugságon túl... képesek érintéseket is, igazi érintéseket stimulálni, vagyis elérik azt, hogy amin annyi időn át dolgoztam, hogy nyitott legyek az érintésre, ilyenkor működni kezdjen. És én nyitok, erre aljas módon, fű alatt teletömnek minden ócskasággal. Tulajdonképpen amit elértem hogy... amit szeretnék, hogy a nyitás az egész lényemet érintse... azt használják ki. Vissza kellene térnem egy... szelektív nyitási módhoz, mindenféle védelmi határvonalakat építeni magamba, ami egyben az integráció széttördelését is jelentené. Nem, nem. Mást mondok. Nézzék a ritmust. Az érintés, a simogatás ritmus: odaérek, ott vagyok, elmegyek onnan. Ahogy a kéz simogat. Arra gondoljanak. Ezt a ritmust a fű alatt bevitt dolgok megbolygatják. A szép ritmus olyan hogy harmonizálnak benne a felfutások és a lefutások, a közeledések és a távolodások, az ott létek és a távollétek. Azt vettem észre, hogy az érintési képtelenség hiánya  valami olyan erőket mozgatott meg ezekben az emberekben, hittérítőinkben, olyan vágyódás van talán bennük, hogy képesek lettek erre a az érintés-stimulációra. De mivel sohasem éltek meg valódi érintéseket: az elszakadást, az elválást képtelenek felfogni, elgondolni, vágyódni utána, és a az érintés felfutási szakaszához hasonlóan stimulálni. Erre figyeljenek oda... Az elszakadásokra... "Hit...", én onnantól fogva "hiszek" egy embernek... vagy legalábbis egy kanyarra jó nálam később... akivel egy szép elválást is megéltem.

T.: Az idegrendszeri integráció... a boldog emberek egyúttal kiszolgáltatottá válnak... érzékenységük folytán...

E.: Ez nem baj... irigység, cselek, félelem... ezekkel is szembetaláljuk magunkat, az egyszerű és szép dolgokon kívül... de ezekből megérthető valami... néha... számomra például az előbb elmondottakból... a figyelmem az elválásokra terelődött... mint a ritmus ellenkező fázisára... nagyon sokat tudunk már a találkozásokról, az elválásokról meg szinte semmit... észrevettem, hogy... amit mondtam a kinetikus melódiáról... a részmozgások letapadásáról... az új érintés a szép elválás talaján indul el... mikro szinten a csendet az elválás teremti meg a következő érintésnek. (rajzol) h  : ez így is ritmus... erre figyeltünk jobban idáig, nekem meg most ez: h jobban tetszik. Idegrendszeri integráció. Ilyenkor sírunk nagyokat.... A makrokozmosz szintjén. Nekem minden ritmusban az tetszik, hogy a szabadsághoz közelít. ... És az egy másik dolog, hogy miután szabad vagyok, az utamat választom, vagy nem. Az én utam a végeshez húz. A határokkal körbevett, pici, földi dolgokhoz. Az elválások és érintések szabadsága... ritmusa... én ezzel a szabadsággal egy végleges, egy létezési formák által zárt világ felé fordulok, és hát ez által válok eggyé vele. Fogadom el. Tekintem rám is vonatkozónak a szabályait. Nézem végtelen csodálkozással ahogy egy labda... parabola pályán röpül kéztől kézig.

T.: Nincsenek publikációi... ahogy mondja, nem beszélget... Az a csoda, ami Ön és a kisgyerekek között létrejön, az Önök titka marad. Arra gondolok, hogy nem is ezt a részét, hanem valahogy a tudományos részét, talán le lehetne írni, vagy elmondani, és akkor...

E.: ... és akkor még azokat a gyerekeket is elveszíteném, akik majdhogynem véletlenül kerülnek hozzánk. Először is, az orvostudomány nem gyógyításról szól, hanem a betegség fenntartásáról, illetve transzformációjáról. Ebben van a pénz. Ebben van a gyógyítani képtelen orvosok egésznapi tevékenységének záloga. Ha csak megneszelnék, hogy én ennek az ellenkezőjét csinálom, a munkám gyakorolásának minden lehetőségétől megfosztanának. A társadalomnak beteg emberekre van szüksége. Szinte minden társadalmi képződmény erre épít. Azután itt vannak a szülők. Alig tudom elterelni a figyelmüket. Ha rájönnének arra, hogy a gyerekük itt, ha csak néhány órára is, néhány pillanatra is, de igazi boldogságot kap, és boldog emberekkel találkozik... ha felfognák, hogy ez a kicsi idő, őket talán örökre elfordítja a hamis, illuzórikus és beteg dolgok felől... soha többet nem hoznák ide. Ha valakinek egyáltalán leírnám... az két három ember lenne... nem tudom, hogy mennyi, azt hiszem, kettő-három. Tizenkét év alatt, mióta csinálom, akinek ez fontos volt, megtalált. Akinek pedig még fontosabb volt, az itt maradt, és velem dolgozik. Most itt négyen dolgozunk... Én azt gondolom, hogy létezik egy törvényszerűség, ami az egész kozmoszra érvényes, mégpedig az, hogy ha valakinek egy tudást meg kell szereznie, ha elérkezik arra a pontra, hogy azt meg kell szereznie, akkor azt meg is fogja kapni. Tesz-vesz, olvas, ezzel azzal találkozik, míg honnan, honnan nem elébe toppan valaki, akinek épp az van a táskájában, amit keresett. Micsoda véletlen! Ha ez velem vagy tizenötször nem fordult elő, akkor egyszer sem. Hát azért mondom, hogy van egy ilyen törvényszerűség. Aki pedig tudja, hogy ez van (mert hallotta valahonnan... neki még nem volt), és mégis írni kezd, annak valami hátsó szándéka van. És nem csak az írás, bármilyen kommunikáció. Olyan kommunikáció nincs, ami ne két lény között jönne létre.

T.: Én találkoztam olyan emberrel, aki valahogy egy hallgatóság felől úgy vélekedett... valahogy ehhez be kell persze csapnia magát... tehát egy hallgatóságot egy valakinek kell tekinteni, és neki el lehet mondani... én már voltam úgy, hogy egy hallgatóság tagjaként, egy nem is nekem mesélt dolog kapcsán, emberi közelségbe kerültem egy előadóval.

E.: Ez csak úgy menne, ha folyamatosan hagynám, hogy belekérdezzenek. Nekem egyszerűen nincs mondanivalóm. Ezt értse meg. Ha kérdeznek, elmondom amit tudok, és esetleg a kérdések némi továbbgondolásra is inspirálnak, mint most Önnel is. Ez nekem nagyon jól esik. De nem erről szól a munkám. Ott egy továbbgondolás, egy mélyebb tudás: a mozgásra irányuló mélyebb figyelem. A tudás átadása pedig az együtt dolgozáson alapul. Nem csak azért, mert ennek a tudásnak a java nem-verbális,  leírhatatlan, megnevezhetetlen finomságokból... folytonos átmenetekből álló világ tudása...ehhez bekellene vezetni egy kontinuum-logikát... erre tettek egy kísérletet a japánok... fuzzy-logic a neve, a matematikai alapjai már 90-ben megvoltak, most meg már robotok szabályzórendszereibe építik be... igazából még nem láttam, de filmen már igen, például egy balesetben leszakadt egész kart helyettesítenek vele, és az idegvégződéseket bekötik a szabályzóegységbe. ... És működik. Nem tudom ki hogy van vele, a kollégáim... nem akik velem dolgoznak, hanem a tágabb szakmai környezetem, ezt hátborzongatónak, elítélendőnek, és... na, minden ilyesminek tartja... én gyönyörködni tudok benne... Vagy hatszor egymás után megnéztem... Ping-pongozni is tudott vele... Egyszer szívesen kezet fognék vele... Tehát ott tartottam, hogy... Igen, még kellene vagy százezer, vagy még több kifejezés... és akkor még mindig, -hogy meg vannak a kommunikációs csatorna technikai feltételei-, és annak akinek beszélni kívánnék róla, meg van az ilyen irányú felkészültsége, tehát elsajátította ezt a... technikai feltételt, és tud ezen belül figyelni is, nos akkor még én mindig azt mondom, hogy nincs miről beszélnünk, mert akármiről is beszélünk, a dolog lényegét akkor sem érintjük. És attól tartok, ez nem csak az én szakmámra igaz. És azt sem szoktam mondani senkinek, hogy jöjjön és csinálja. Ha jönnie kell, hát jön. Jóformán semmit sem tudunk egymásról a másik három kollegával. Amit mondtam, hogy együtt dolgozunk, az megint nem pontos. Az ő találkozásaik az ő találkozásaik, az enyémek pedig az enyémek. Van néha olyan megérzésünk, hogy egy kisgyerekkel nem nekem, hanem neki volna jó foglalkozni. De ezt, hogy miért van, még egymásnak sem tudjuk megfogalmazni... egyszerűen kipróbáljuk... Tehát a tudás átadása... kicsit látjuk egymást munka közben... és hát azért mind a négyen valahol hasonló módon... hasonló dolgokra vagyunk érzékenyek... így szokott néha... egy-egy pillanatra... tudás-átadás létrejönni... Hát, körülbelül ennyi.

T.: Azt gondolom... a saját szempontomból leglényegesebb kérdés feltevéséig jutottam el... Nem biztos hogy pontosan emlékszem vissza... azt mondta, a legfontosabb, hogy az Ön egészséges lénye az, ami a találkozás során kapcsolatba kerül a betegséggel...ez gyógyít... aztán kicsit gondolkodott és pontosított, azt mondta: ahová együtt belépnek ott csak egészséges dolgok vannak, aztán még pontosított: ahova együtt be lehet lépni, ott egészséges dolgok vannak... Az első pontosítás azért volt e, mert végül is, ha az első állításnál maradok, a gyógyulás apró kényszerek során keresztül valósul meg... Azt kell gondoljam, hogy egy erősebb amplitúdójú rezgést kényszerítek rá egy másik rezgő rendszerre... tehát azt kell feltételezzem, hogy az egészséges rezgés amplitúdója nagyobb, a kényszer sikerülni fog... de hát ez nem így van. Nem emiatt történik meg a rezgés átadása, az összevissza rezgő... beteg rendszernek. Nem kényszerrezgés. Megkérdeztem volna... hogy ilyen apró, pici kényszerek átadása szabad? Ez nem éppen olyan disznóság, mint a tévé által közvetített kényszerrezgés? Akkor már csak azt kellene megkérdezni, hogy honnan tudom, hogy én valóban egészséges vagyok-e... Tehát ezeket kérdeztem volna meg, ha nem helyesbít, és amire helyesbítette, abban sehol nem látom a kényszert, és amúgy is... máshonnan... tudom, hogy így van. Tehát akkor innen... föl kell tenni azt a kérdést, hogy mi van két egészséges ember találkozásaival? Hát engem ez érdekel jelenleg a legjobban. Öntől is ezt kérdezem. Kézen fogok egy kisgyereket, akihez először is le kell guggoljak, természetesen ennek semmi akadálya... ez nagyon is jó... Nagyon is kisgyerekekkel együtt belépni valahová... De hát, ott van egy másik dolog... nem gondolja, hogy két egészséges ember... mindennapjai...beszélgetései... ahogy egymás felé fordulnak... ahogy együtt vannak, ahogy... tehát ez... ez, mindez tízezerféle... ismert és ismeretlen kommunikációs csatornán... ha ott van egy kisgyerek is, árad felé... Létezik egy ilyen... "hármas communion" ... Mert, mikor a  kisgyerek felé fordulok, átviszem az egészséges emberekkel való találkozásaimat is, ami lehet, hogy egy ezerszeres energia a saját kicsi egészségemhez képest. De, még akkor is, ha felé sem fordulok....

Az ilyen két egészséges ember közötti kapcsolatnak akkora kisugárzása van, ami azt gondolom, önmagában is egy hatalmas gyógyító erő. Mit gondol erről... nincs-e ennek valamilyen terápiás megfelelője... Nemcsak hogy gyógyító erő, egyáltalán egy olyan közeg, amiben egy kisgyereknek jó lenni, jó fejlődni. Gyerekkoromra gondolok vissza, nálunk nagyon sok ilyen felnőtt fordult meg. Felugrottak egy teára, vagy egész reggelig beszélgettek. Na. . . nem sokat törődtek velünk, gyerekekkel... mégis nagyon jó volt... annyiféle színt hoztak magukkal, annyiféléje a jónak keveredett... És nálunk is ez van most, egy bányászfaluban lakunk, és öreg bányász bácsik járnak hozzánk... beszélgetünk minden féléről, iszogatunk... a gyerekeket meg mindenféle lidérc-históriákkal riogatják... ezek a bácsik 80-90 éves létükre is makk egészségesek, a kútról hoznak vizet maguknak, minden reggel abban megmosakodnak, az erődőre járnak fáért, és utána fordulnak a csinos lányoknak... miközben itt a fővárosban 30-40 éves emberek... fizikai erejük teljében, teljesen elveszettek... Na most nem erről akarok beszélni... Néha lejönnek hozzánk barátaim... fantasztikus emberek... a gyerekek meg hetekig sutyorognak utána, alig lehet velük bírni... hetekig... mintha ki lennének cserélve...
Mostanában kezdem érezni, hogy az én utam a gyerekekkel van kapcsolatban. Sokféle variációját megpróbáltam, mégsem az igazi... ezeket a fantasztikus embereket akarom elvinni hozzájuk... Először megpróbáltam, hogy tőlük... belőlük, mindent amit tudok magamba szívok,, és "aztán" , odaadom nekik... de igazából, most úgy gondolom... azt kell, hogy lássák... hogy hogyan vagyunk mi együtt... persze az igaz, hogy mikor velük... a gyerekekkel vagyok együtt, akkor is... hiszen velük mindig... ezekkel a barátaimmal mindig is együtt vagyok... és mégis... van úgy, mint ahogy Ön is mondja, néha azt érzem, hogy most nem igazán rám van szüksége, de tudok valakit, akire... De ez csak az egyik... az a fontosabb, amit az előbb mondtam, azt érzem néha, hogy most, ha látnák, ahogy ezek az emberek, -mások, vagy a világ, vagy valami-, felé fordulnak, most épp az kellene nekik... Az csak egy kicsi része ezeknek az embereknek, amit én tudok belőlük, amiben részem lehetett... egészen véletlenül, az viszont biztos, hogy szellemi, lelki óriásokként állnak mindenféle hatalmak kereszttüzében... És ami közös bennük és bennem, hogy akkor is ott állnának rendíthetetlenül, ha teljesen egyedül kellene végigcsinálniuk, ha nem lenne az...-egyik barátom mondta ezt épp a minap-, nem lenne az, hogy egy kicsit oldalt pillantok, és a túlsó hegy tetején egy másik embert veszek észre, aki ugyanúgy mint én, áll szemben egy nyájjal... Tehát az én kérdésem: két egészséges... boldog, tiszta és bátor szívű ember... őket nyugodtan nevezhetem varázslóknak... bár az útjuk teljességgel különböző, és ennek ellenére nincs-e mód varázserejük addíciójára... ahogyan nagypapám és nagymamám körül jó volt kisgyereknek lenni, de mikor összenéztek, az nekünk maga volt a hetedik meny ország... akkor ottan mesebeli dolgok kezdődtek.  Tehát a "kicsi" varázslókra is gondolok, talán nem is lehet különbséget tenni a "hétköznapok varázslói" és a "teljes kozmikus valóságukban otthon levő varázslók között, itt most ép az otthonlevés a fontos...

E.: Talán egy kicsit ne folytassa, mert egy kérdést ígér, ezzel szemben ez már legalább három. Az első az, hogy a kisgyerekkorban az ember nagyon pontos kérdéseket fogalmaz meg azokhoz, akikhez közel kerül. Nagyon jól tudja, hogy hol tart, hogy kitől, mit szeretne megtanulni. Az életkor előre haladtával ez a pontosság eltűnik. De hiába pontos, mivel olyan kommunikációs csatornákon érkezik, amelyek csak kevesek számára érthetőek, nem válaszolnak nekik. Én a betegséget is kérdésnek tekintem, és tudok rá válaszolni. Tudom azt, hogy a betegség bár egy nagyon indirekt kérdés, mire irányul. Indirekt de nagyon pontos. Amit az elején kérdezett: "apró kényszerek sora"... nem, én egy kicsit magamba engedem a betegséget, egy részemet megbetegítem, ebből a mérgezett magamból a tudásomat felhasználva eliminálom annak hordozó részét, és marad a kérdés, a betegség mögötti dolog, ilyen megtisztított formában adom vissza... tükrözöm vissza... ez egy ici-pici mozdulat is lehet, mozdulat, ami a betegséget hordozza... nekem nem egészség a válaszom erre... hanem az egészséget, a tudást az eliminációra használom fel... az én válaszomban éppen úgy benne van a betegség, csak nem kérdés hordoz,  hanem választ. Kívülről nézve, méreg és méreg találkozik, és időben nézve, lehet, hogy másodpercek alatt többször. A betegség a kérdés és válasz hordozója. Hogy megbetegedett, az a kérdés feltevésének lehetősége. És még van a megértés, ami azt jelzi, hogy pontos kérdésre, pontosan tudtam válaszolni... a pontos választ meg lehet érteni. A betegség azért szűnik meg, mert nem lesz szükség rá.  Megértette, amit kérdezni akart vele... Így van ez a felnőttkorban is.
De meg kell különböztetni a magamnak feltett kérdéseket attól, amikre másnak kell válaszolni. Mind a kettő fontos. És mind a kettőben vannak betegségek által közvetített kérdések, és más... nem ennyire indirekt közvetítő közegűek... Mi is az, amire ezek a kérdések irányulnak. Most a kommunikációs betegségekre gondolok. Nos, ez a kérdés, és ez már a hordozó közegéből is kiolvasható: "Egyedül vagyok. Tudom, hogy egyedül vagyok, mégis érzem, hogy nem vagyok egyedül. Tudni szeretném, hogy mi az igazság." ... Ha valaki ezt tudni szeretné, akkor a külső jelenségek, az hogy nem kap szeretetet a szüleitől, az hogy a tévé rákényszeríti a ritmustalanságot, az iskolai didaktika, meg még sok minden, benne olyan folyamatokat indít el, amik végképp összezavarják... az "egyedül" és az "együtt" határait, összemosódnak, kioltódik mindkettő jelentése, kialakul  a kérdésnek az a világbéli transzformációja, ami a betegség. A világbéli dolgoknak, külső, és belső dolgoknak egy részhalmaza transzformálódik, gyúródik össze egy észrevehető formába. A világ egy nagyon jó valami, ezért: mert kérdezni és válaszolni lehet rajta keresztül. Egy egészséges ember számára nincs ez a kérdés, tudja, hogy miként van egyedül és együtt másokkal, dolgokkal, mindennel. Ezért nem tesz fel kérdést, ezért nem lesz beteg. Ha valaki nem kap választ, vagy kap de nem érti meg, beteg marad, addig míg egyszer csak kap, és megérti. Bennem nincs semmi nyugtalanság abban a tekintetben, hogy nem tőlem, nem most, vagy egyáltalán nem kap választ.
Az valószínűleg igaz, hogy olyan, hogy "soha" nincs, de nem biztos... a sors "finommechanikájá"-ba, időbeli vonatkozásaiba nem érzem hivatásomnak bepillantani. Ami rám van bízva, azt elvégzem... Ami köré Ön felépítette az utóbbi kérdését, nagyon kapcsolódik az egyedül-együtt kérdéshez. De egy másik kérdés. Éppen olyan fontos. Ez a "Te egy másik ember vagy"... Hm. Talán ennyi... De egy kicsit közelebbről... "Te egy másik ember vagy, de én ahogy a... azt hogy létezem, rólad is látom, és ez valahogy közössé tesz bennünket, egy cipőben járunk, egy hajóban evezünk. Nem akarom azonban, hogy valamiben is elhomályosítsa a látásomat, a tudatomat, a lényemet, a tiédet, ez a... projekció. Ne legyen inkább ez a tudat, akár igaz, akár nem. Találkozzunk, ha találkoznunk kell, és ne találkozzunk, ha nem. Lehetséges e mindenféle illúzió nélkül éljek felőled? Lehetséges e mindenféle illúzió nélkül éljek?"... Talán amit leírt, az a színes forgatag, nagy család, barátok jövése menése, megadja a választ erre a kérdésre. És persze biztos, hogy a magas tudati fokon... hogy is mondta... kozmikus valóságban élők nyugalma, az hogy mindennapjaik sem ideges kapkodással, bizonytalankodással, vádaskodással, meg ilyesmikkel telik, derűjük, kedvességük, meg mindent, ahogy csinálnak... számtalan apró jelzés, ami válasz a kérdésre.... Valószínű, ez egy önmagunknak feltett kérdés. Valószínű az is, nem sokkal a kommunikációs betegség elmúltával... mint egy következő lépcsőfok jelentkezik. Ezt nem tudom.

Nagyon sokfelé indulnak az emberek utána. Erről már beszélgettünk. Mindenesetre az a nyitottság, ami utána létrejön, nagyon hamar vihet ehhez a kérdéshez. Nagyon sok minden árad be hirtelen. Érzékeny helyzet jön létre. Azzal, hogy a terápiát mi kis ritmusos mondókákkal, versekkel zárjuk le, valamiképpen megadjuk azt az indítást, amivel... amilyen fokozatossággal kellene a hirtelen feltáruló dimenziókba belépni. De persze nehéz ellenállni a csábításnak, nagyon nagy gyorsulással lehet ilyenkor a létezés centrumáig sodródni.... Arra is nagyon kell figyelnem, hogy soha ne kapjon olyan hangsúlyt a gyógyulás, amiben a gyógyító-beteg szerepek, mint minták rögzülhetnének. A gyógyítani tudás egy nagyon messzi tudatállapot attól, amivel mi foglalkozunk. Ha éreznék is ilyen kérdést: "Én tudok gyógyítani. Igaz hogy lehet gyógyítani?" , kitérnék a válaszolás elől. Nem szabad összekeverni a lépcsőket. Ezért is lenne jó amit mondott, ilyenkor sokáig egészséges emberek kapcsolatait látná, és mélyülne el benne alaposan. Folytatódna a mondókák világa, a mese, és sok-sok valóságos dolog. Ehelyett beömlik a rengeteg minden, és ennek áll neki megérteni, pici újszülött tiszta lelkével. Én odáig megyek el, hogy a rám bízott kérdésekre pontos választ adok. Ez elég ahhoz, hogy tovább tudjon lépni. Innen úgy érzem az én szerepem lezárul... de azért sokszor van... hogy eljönnek hozzám, később... és el kell utasítsam, mert ez már az ő útja. Nem érzek magamban semmi olyat, olyan irányú tehetséget, hogy még csak azt is megértessem vele, hogy most valamivel szembe kell néznie. Tudom, hogy vannak olyanok, akiknek ehhez van tehetsége. Nem vagyok benne biztos, hogy jó dolog, amit csinálnak. 
Véleményem szerint, erőszakosan gyorsítanak fel egy olyan folyamatot, aminek magától kellene elérkeznie, a maga idejében. Lehet, hogy ha... egy egyébként boldog, érző, mindenre nyitott kisgyereknek... látva a küzdelmet, amivel érteni szeretné a dolgokat, amik körülveszik, érteni szeretné magát... és esetleg már kérdez is... elárulnám, hogy fontos pontra érkezett... először is hazudnék, mert még nem érkezett. Sok mindent kell még megtapasztalnia, sok mindent kell még beillesztenie... hogy a kérdése pontos legyen... ilyenkor, azt gondolom, amikor a kérdés pontossá válik, az is pontossá válik, hogy azt magamnak kell e feltennem, vagy nem. És ha nem, akkor kinek. Egyébként innen is eldönthető, hogy egy kérdés pontos e. Ha úgy érzem, hogy igen... valahol a válasszal én is több leszek... hogy tudom, hogy ez a kérdés tényleg azért van, mert szeretnék rá válaszolni, akkor tudom, hogy megtalált vele, és ez egyben azt is jelenti, hogy a kérdés pontos... Messzire kanyarodtam... Annyit néha el tudok érni... némi csalafintasággal, a szülőknél, hogy a család hétköznapjaiba ritmust vigyek. Mindenféle egyszerű dolgokra gondolok, olyasmire, mint napirend, állandó feladatok, állandó... rögzített együttélési szabályok, ünnepek, esti mese, mindennapi levegőn való szaladgálós játékok, hétvégi kirándulás.

T.: Szeretnék most a beszélgetésünkből néhány gondolatot összefoglalni. Az ezoterikus pszichológia néhány olyan kérdésben nem ad támpontot, amit pedig szeretnék megérteni. Az egyik ilyen a tudatos tanulás - tudattalan tanulás polaritás mozgatóerői. A tudatos tanulás az, mikor az utamon vagyok, szembenézek a feladataimmal magam oldom meg a problémákat, amik nekem vannak szánva. A tudattalan tanulás pedig az, hogyha nem nézek szembe velük, vagyis elszenvedem őket, tökéletlen módon, sok-sok hiányossággal, vagy egyáltalán nem tanulok ezekből a... szituációkból. Az egyik mozgatóerő amit itt megnevezhetünk, és elég jó definícióként használható, ha ekként fogom fel: a sors egy mozgatóerő, egy olyan alapvető törvényszerűsége az univerzumnak ami vagy a tudatos vagy a tudattalan tanulást, de mindenképpen valamelyiket úgy rendezi hogy belekeveredjek, vagyis állandósítja a feladatot, ami az enyém. Azt mondjuk, lusta vagyok, ha a tudattalan formát választom. De miért vagyok lusta? Milyen erő az, ami a lustaságban tart? Mi tartja álmatagságban, gyengeségben, egész életükre, vagy életek hosszú során át az embereket? Nem lenne logika abban, ha ezt is a sorshoz, mint mozgatóerőhöz kapcsolnánk. Annak... az előző definíció szerint is... de más a jellege. Itt most, kozmikus szinten... ugyanolyan szintem, ahol az előbbi törvényt sorsnak nevezem, el kell nevezzek egy másik erőt, ami szintén egy mozgatóerő... most mondjuk elnevezem X-nek. X arról szól, hogy vagy lusta vagyok, vagy nem. Azt kell megérteni, hogy a sors és X között minőségbeli különbség van. X Földi vetületei is mások, mint a sors vetülete. Így például a betegség egy sorssal kapcsolatos jelenség, talán elég jól körülírtuk, hogy mi, és a kommunikációs probléma... vagy ennek további vetülete... a ritmusprobléma... ezek pedig X-szel kapcsolatosak....

Az ezoterikus pszichológia nagyon kicsit foglalkozik az emberek közötti... két embert érintő jelenségekkel... minden szinten. Talán leszűkít mindet ilyen fogalmakra: vádolom, megértem, megbocsátok neki... mindenképpen a másik embert az egyik útjába sodródott valaminek tartja, ami egyoldalú dolog, mert ez igaz is, de létezik ennek is poláris megfelelője... vannak "kétemberes" jelenségek. Ezek egyike a gyógyítás. Nagyon szeretem, ha valaki olyan körültekintéssel, olyan óvatossággal beszél erről, viszonyul ehhez, mint Ön, mert ez egy nagyon nehéz terület. De igen, van ilyen. A sorssal kapcsolatban viszonylag egyszerű metódus: a gyógyító, vagy varázsló felismeri, hogy "kétemberes" jelenségről van szó, vagyis van létjogosultsága a gyógyításnak, vagy varázslásnak, van létjogosultsága belépnie, elvállalnia a "másik-ember" feladatát... ezt onnan veszi észre, hogy pontos sors-kérdést intéztek hozzá, és erre pontos választ ad, tudását felajánlva. Olyan helyzetbe hozza a kérdezőt, amibe az önmagát nem tudná hozni, mert részéről a feladat kizárólag a pontos kérdés megfogalmazása volt, és azt teljesítette.... Nehezebb dolog az X-szel kapcsolatos gyógyítás... vagy varázslat. Jól meg kell különböztetnünk az előzőtől. De ennek is van létjogosultsága. Sőt sokkal nagyobb. Nem hiszem, hogy az X-et kifejező... közvetítő valamely szinten a "lustaság- nem lustaság"-nak nevezett jelenség "egyemberes" jelenség volna. Mi vinne el odáig, hogy ne legyek lusta? A rengeteg keserves szenvedés? Az ugyan nem. Föl tudok ébredni magamtól? Nem. Elég lenne egy szó is, elég lenne egy dallam... Hallottam olyat, hogy valaki egy zenétől ébredt fel. Mi vitte oda... Abba a kocsmába... fűzhetnénk tovább a gondolatot... de engem nem ez a része érdekel, hanem az, hogy ott valaki "varázszenét" játszott... Tehát vannak az X varázslók.

A sorskérdés-varázslók mások, ők... leginkább... tudásukat tekintve ismerik az analógiákat, a szintek törvényeit, a tudat függőleges kiterjedését, az asztrológiát, az ős-princípiumokra bontást... és az idő nem mennyiségi, hanem minőségi jelentőségét. Úgy segítik a hozzájuk kérdéssel fordulókat...(például indirekt, betegség-kérdéssel, vagy direkt kérdéssel)... hogy meghatározzák a sok szinten azokat az egy szinten kérdésbe foglalt ős-princípium probléma vetületnek a többi vetületeit, hogy a kérdező sok szinten szétszórt figyelme minden szinten ugyanarra a pontra mozoghasson, hogy minél teljesebb valója irányuljon a problémára. Mi nem erről beszélgettünk. Ön ettől elhatárolódik, nincs erre vonatkozó tudása. Az X varázslók az ébresztő varázslók. Nagyon érdekes lenne végiggondolni, hogy milyen hasonlóságok vannak egy ébresztőzene, egy ilyen zenész és az Ön munkája... tudása között, vagy egy ébresztőbohóc... És persze vannak az X törvénynek... erőnek olyan vetületei, mint ahogy az elején beszéltünk róla... az életidegen dolgok létezése, mindaz, ami nem hagyja felébredni az embereket, aztán lehet hogy ez is ide tartozik: ami rettenetes erővel köti őket a hatalomhoz, a nézőpontjukhoz, a nem-poláris látáshoz, aztán, hogy nem tudnak elengedni valamit, vagyis az erőszakhoz. Ezek a jelenségek az X erő egy polaritás párra való szétbomlásának egyik oldalán vannak. És ez az oldal az, ami számomra nem nagyon átlátható... Ezeken a szinteken nem vagyok otthon. Ha ezt a polaritást-párt... vagy magát az X erőt meg akarom ismerni, sokkal jobban tudok a másik oldala felől közeledni... és azt megfordítva nézőpontot váltani. Mi van a másik oldalon? Az ébresztő varázsló. Illetve az egyik oldalon az ember találkozása az élet-idegennel, a másik oldalon az ember találkozása az ébresztő varázslóval. Más szinten ugyan ez: az emberre ráerőszakolt ritmustalanság - az átadott csend. ...

Hm. Nagyon megfogott, amit válaszolt az "apró kicsi kényszerek" mondásomra, hogy mérget készít, abból szublimálja a tartalmat, és vissza... "beadja"... Ez engem nem csak arra emlékeztet amit annak idején az alkimisták végeztek, hanem arra is ahogyan én "ébresztő-képet" készítek. A kép arányokkal dolgozik. Ez a minőségi része. A mennyiségi most nem fontos. Én diszharmóniákkal dolgozom, irracionális arányokkal, amiket annak a kérdéséből olvasok ki aki  nekem azt a kérdést feltette. Az ő világát fordítom le a diszharmóniák nyelvére, szintjére, és ezeket olyan rendszerbe állítom, aminek a rendező elve viszont harmonikus. Ez a szublimáció. Visszaadom az ő... számára otthonos világot... mint mérget, de az, az én tudásom révén már a csend, a harmónia hordozója... Lassan, fokozatosan rezgések, ritmusok kelnek életre benne, melyek az ő lényének összes szintjeit... az ott rezonáló részrendszereket azonos sajátfrekvenciáik révén rezgésre bírnak. Ezen rezgések a csend felé konvergálnak mind. És valóban, ahogy én magamba fogadom a diszharmóniákat, bizony megbetegszem. De ugyanígy megbetegedtek azok is, akik egészséges létükre alkímiai osztással megtisztított mérget ettek. Vagy ugyanígy megbetegszik az ébresztőbohóc. Talán elhiszi nekem, egy kívülálló, ha ismerné olyankor az ébresztőbohócot, mikor átlényegíti a mérget, megrettenne a látványtól. ...

És még mi van a másik oldalon? Az ember találkozása az útjukat járó emberekkel... akik nem varázslók, de szépen teszik a dolgukat. Én tudom, hogy ilyenek nagyon sokan vannak, sokkal többen, amennyit az ezoterikus tanok hirdetői feltételeznek. Én sok ilyen egyszerű falusi öreg nénit és bácsit ismerek... akiket már mondtam. Annyira közelségben élnek dolgokkal... De bárhogyan is, ez is ébresztő erő. Tehát, ha nem alszom annyira mélyen, hogy az ébresztő bohócnak kelljen a fülembe trombitálnia... akkor nem tudok elmenni amellett, -ha csak egy kis időt is töltöttem ilyen egészséges bácsik és nénik társaságában- , hogy meg ne kérdezzem magamtól: "nahát, ezeknek meg mi a titkuk... hogy ilyen boldogok... én meg nem vagyok az..."  Meglátom a kontrasztot: "nahát ezek nem lusták, én meg az vagyok." ... És még mi van a másik oldalon? Az utolsó kérdésem erre vonatkozott... a "hármas communion"... Most mondjuk úgy: kontraszt, az én álmatag kapcsolataim emberekkel, és az útjukon járó emberek varázslatos kapcsolatai között... kontraszt, amiről felismerhetem megint csak a saját lustaságomat.... Társadalmi síkon, nagyon könnyű megtapasztalni az X erő két pólusának egymásnak feszülését. Egy X varázslót, ha nincs észnél, azonnal a föld színévé tesznek egyenlővé, mihelyst észreveszik. Bíróság elé állítják, börtönbe, vagy más elkülönítetett helyre szállítják. Attól függően, hogy mennyire veszélyes. Minél inkább, annál keményebb a reakció. Sok megtört X varázslót ismerek. Vagy nem voltak elég igazak, vagy ha azok voltak, nem voltak eléggé észnél. De ne gondoljuk, hogy ez csak az X varázslókra igaz. Ha valaki elkezd egyszerűen és tisztán élni, az a társadalmat, annak minden formációját irritálja. Erről mostanában jelen meg egy könyv, a hazugságokról szól. Rengeteg formáját elemzi a hazugságoknak. Egy pici rész van benne, ami arról szól, hogy mi lenne, ha valaki csak igazat mondana. A szerző szerint, mielőtt a bolondok házába sikerülne az ilyet szállítani, agyonvernék. Állítólag a szerző ki is próbálta, egy nap, de a harmadik igazmondásnál feladta. Ezek után arra bíztat mindenkit, tudományosan megalapozva, hogy folytassák csak a jól bevált hazudozást, mert nincs más megoldás. Hát van. Igazat kell mondani, és nem kell akkora takonynak lenni, hogy ennek a következményeitől összeomoljunk.... Az X törvény vizsgálata... Sokkal több az, mintsem hogy csak az alvás-ébrenlét polaritásban lenne jelen. Léteznek olyan síkok, olyan vetületek, amelyeken még számomra is súrlódás áll fenn, és ez azt jelenti, hogy jómagam is rendelkezem olyan résszel, és Ön is, mai rezonál erre a súrlódásra, vagyis gondot okoz. Ez azt jelenti, hogy... ha nem is lényeges része, de mindenképpen része, az én utamnak, és az Önének is. Ameddig nem értjük meg, és nem dolgozzuk fel ezt, addig ezt az alig számottevő kis gondot, addig az gond marad. És egyáltalán nem biztos, hogy "kis" dolog ez. Ezt ameddig nem értjük meg, nem lehet tudni.

Lehet... sőt szinte biztos, hogy amellett, hogy megértésével megszűnik gondnak lenni,, a feldolgozás folyamata... "mellékterméke"-ként nagyon fontos tanulságok fognak adódni... Például látom azt, hogy milyen technikákat fejlesztettek ki emberek, hogy... elvonják a társadalom figyelmét arról, hogy ők már ébren vannak... sok csel van. Szépen mosolyogni, megkötni reggel a nyakkendőt... biztos vagyok benne, hogy itt még valami nincs rendjén... Például Ön is azt mondja: "eltereli a szülők figyelmét"... miért "eltereli"?... Miért nem vonja be őket... akár teljesen direkt módon? Ön megnyugszik abban, hogy elveszít gyerekeket. Miért? Nem értem. Tőlük is pontos kérdést kapott, mint azoktól, akinek válaszolt. Tehát azt érzem, a társadalmi sík nagyon is fontos, valamint az is... ami minden hasonló tanulási folyamatban, hogy itt is ne projekciókkal kísérletezzünk, hanem a figyelmünkkel a harmónia megtalálására törekedjünk. A társadalmi síkon is szinte biztos hogy van ilyen pont, egy ilyen... aranymetszési pont. És az messze nem egyenlő a kompromisszumokkal, vagyis a hazugsággal beállított ponttal. Lehetséges, hogy éppenséggel nem a társadalmi síkon, hanem az X erő egy másik vetületén találjuk ezt meg először, ez elég valószínű az én esetemben, mivel a társadalmi sík tőlem ezerszer távolabb esik rengeteg másnál, de ennek a rátalálásnak az analógiáját meg kell keresni a társadalmi síkon is, hogy kiadódjék ez a pont. Ezek a "cselek"... azt hiszem, elodázások, tologatások, vagyis a felelősség nem vállalásai, vagyis projekciók. Elég... nyakatekert projekciók, mert a megbékélés látszata mögé bújnak... Meg az előbb említett "észnél levés" látszata mögé. ...Ott van az a könyv... az a címe, hogy a "Gyöngéd születés". Nagyon szép könyvnek tartom, nagyon okos könyv. Abból indul ki, hogy az újszülött abban a közegben, amit a hagyományos szülés gyakorlata biztosít... az abban jelenlévő emberek, az anya, az orvos, amit ezek ott csinálnak, az túl van az elviselhetőség minden határán, és a kilenc hónap alatti tanulság után, -amiről már beszéltünk- , itt megéli a következő tanulságot: "A világ, -és ebben minden benne van- ... tehát minden... rossz. Nem szeretnek. Meg akarok halni." Nos van erről egy-két fotó. Hogy ezt mondja. Ez a közlés annyira egyértelmű... ehhez semmi lelki, vagy észbeli képesség nem kell... ez tényleg bárki számára ugyanazt kell hogy jelentse. Tehát, -ha csak nem valaki annyira elvetemült szadista, hogy élvezetet leljen ebben a kínlódásban... ebben az összeomlásban, akkor eljut addig a felismerésig, hogy ez így nem jó... lehetne másképp is? Utána a könyv megmutatja, hogy lehet, és hogy hogyan. Nagyon egyszerű dolgok. Sötét: kapcsoljuk le a lámpát. Csend: ne beszéljünk, ne csapjunk zajt. Ritmus: simogatás... ez a rész különösen szép, elmondja, hogy a simogatásból mindent megérez a gyerek, hogy hogyan legyünk ott a simogatásban...és a lassúság... és még sok minden, most nem ezeket szeretném felsorolni, hanem... tehát úgy van szerkesztve a könyv, hogy az egyik oldalon ott a fénykép, a másik oldalon a szerző beszélget valakivel, ez van leírva, valahogy így: "Látja, most én ezen a képen azt látom, hogy... Itt a kisgyerek azt csinálja, hogy... Itt azt mondja, hogy..." Meg kell próbálni olyan dolgokra hivatkozni, amik... amik már tényleg teljesen nyilvánvalóak. Kérdezi, hogy hogyan simogassa, hát úgy, -válaszolja neki a szerző- , mint a kedvesét, olyan... Na jó, látom, mosolyog, összefoglalót ígértem, mégis elkalandoztam megint...

E.: ... azért csak fejezze be... tehát, milyen is az a simogatás? Azt gondolja, hogy az erre való hivatkozás, egy tényleg egyértelmű valamire való hivatkozás? Tudja milyen szinten áll a szexuális kultúra? Tudja, hogy egy képről, ami testi, lelki kínt ábrázol, hányan ismerik fel ezt? Tudja, hogy ennél mennyire mélyebb szintről kell néha kezdeni az ébresztgetést? Az "ébresztő bohóc"-ról jut eszembe egy indiános történet, ott "hejoká"-nak hívták a bohócot... ezekről olvastam egyszer...

T.: Ez a "Sánta Őz"-ben van...

E.: ... Akkor olvasta... én már a címére nem emlékeztem... Tudja, amelyik semmi mást nem csinál, hanem hidegben  meztelenre vetkőzik, és még így is arról panaszkodik, hogy melege van, nyáron pedig mindent amit tud, magára vesz, és még így is vacog...

T.: Az átpolarizálás oldaláról közelíti meg az ébresztést...

E.: Igen, mert tudta, hogy valakinek el kell gondolkodnia valamin, az indiánoknak egy ilyen egyszerű ellentétpár még jelentett valamit, amin el lehet gondolkodni... mindez eljátszva, ráadásul úgy, mint valami ami valakinek... a bohócnak... nagyon is létkérdés... Tehát. Én nap mint nap ránézek az emberekre, ezeknek a gyerekeknek a szüleire, és azt látom, hogy az odafigyelésnek olyan, de olyan elmaradott régiójában vannak, hogy... mi az, hogy simogatni... hatalom, agresszió, féltékenység, irigység... és mindez takargatva. Először azt mondta: "mindenki számára". Utána, a következő mondatban az volt, hogy "hacsak nem valami elvetemült szadista". Ez utóbbi az igaz.

T.: Akkor... rajzolhatok? Idáig, így képzeltem el... h ez a vonal itt az ébredés szintje. Onnantól van érelme bármivel is önmagának foglalkoznia az embernek, onnantól, mivel onnantól tud egyáltalán valamire odafigyelni. Lényeges, hogy... ez egy olyan lépcső (lépcső- lépcső) , hogy vannak vízszintes részei is, ahol a tudás elmélyül, megerősödik. Lényeges, hogy... mint 0. típusú tudás, maga a figyelem is elmélyítésre szorul, tehát a lépcső az elején egy ilyen vízszintes szakasszal indul. És akkor most: h  vagyis lefelé is vannak lépcsők, a pusztulóban lévő lélek fokozatai. Egymagam, az ébredés előtt, vajon tudok e tenni valamit? Persze néha igen. Valószínű, hogy a lényem legalapvetőbb része folyton, és szűnni nem akaró kitartással kiabálja, hogy "ébresztő, ébresztő", erre alig valami rezonál... nem ezt a kérdést akartam most körüljárni, hogy egyedül, vagy külső segítséggel. Hanem azt, hogy a 0. típusú tudás megléte nélkül, nem látok okot ami miatt "lépcsős" lehetne az út. Inkább ilyen:h, bizony néha, de csak egy- egy pontban áttöri a figyelem szintjét, de mivel nem erősödik meg, vissza is zuhan. Másrészt az elmélyítési-szétszórási folyamat (vízszintes) komponensek együtt, egyszerre történnek az alvás-mélységi (függőleges) komponensekkel.

E.: Szeretném érteni amit mond... Én nem értem ezt a lépcsőt. Azt értem, hogy a figyelem mindenképpen előfeltétele egy mozgásnak... bármilyen mozgásnak, de azt nem látom, hogy ezek a mozgások egymásra épülnének...

T.: Hát, ezt nem vártam volna... épp Öntől...

E.: Jó, akkor értem. De azt már kevésbé, hogy ez Önt hogy viszi közelebb a megoldáshoz.

T.: A lépcső, egy azért jó valami, mert el van választva, függetlenítve a két mozgásforma: vagy "föl", vagy "oldalra". Nem keverednek. A vízszintes szakaszon, a tudás megerősödik, egy lassú, alapos munka révén, kiterjeszkedik mindazokra a szintekre, ami az embernek fontos. A hétköznapi élet vetületeire is, és több más vetületre. Itt tudatosan nem törekszünk tudás megszerzésre, vagyis függőleges mozgásra, ez a gyakorlás időszaka. Hagyunk időt, hogy a tudás integrálódjon mindenbe. Használjuk. Beteljesítjük azt, amiért vagyunk. Lehet, hogy csak egy ilyen dolog van. Lehet, hogy csak egy dolgot kellet beteljesítenünk. ("Életművem egy foghíj") Ha nem, akkor egyszer csak észrevesszük, azt a valamit, amin keresztül a következő tudás megszerezhető. Felnagyítom a lépcső "belső" csücskét: h, h, h, h ... minél koncentráltabb, minél fegyelmezettebb a figyelem. A pötty: ahol tudatosodott a probléma, a tudást hordozó valami. Ha differenciáltabban akarom ezt a figyelem problémát nézni, akkor azt lehetne mondani, van egy olyan figyelemszint, ami alatt nem lehet kijönni a problémából tudással. Vagy még jobban: minden problémához létezik egy figyelemszint, amivel tudással lehet kijönni, ez problémától függően más és más. Ezen szint alatt a probléma nem oldódik fel, legfeljebb részlegesen, átalakul egy másik problémává, aminek a figyelemszintje más lesz... Lehet, hogy sokkal magasabb... ekkor érezzük, hogy a probléma csak egyre "súlyosabb" lesz. Meg az is, -ez a ritkább-, hogy az átalakulás után esetleg ugyanolyan, vagy alacsonyabb figyelemszinttel rendelkező problémává alakul. Ekkor érezzük azt, hogy "apró lépésekben, de mégis csak megoldottuk". Ekkor a tudás is "darabokban van", és szükség lenne agy újabb képességre... erről még nem volt szó... a tudások összeillesztgetésének képességére... ami általában, ilyen részleges figyelmű embereknél nincs meg. A tudás darabjai a probléma darabjait feloldották, de a probléma, mint egész legtöbbször megjelenik újból. Ha ezt nem látjuk ilyen világosan, képtelenek lennénk  megérteni mitől állandósul a részleges figyelem, és az ehhez tartozó probléma projekcióra való hajlam. Aki már egyszer a darabolós módszerrel sikert ért el, a probléma újbóli jelentkezésekor újra azzal fog kísérletezni. De hát ez még "csak" a dolog jobbik része... Hm... ez nem biztos. A másik része, mikor a figyelemszint mélyen a szükséges alatt van. Ha nem kísérletezünk a probléma transzformációival... azaz a súlyosbításával, akkor a probléma csak fennáll: h ; ha pedig igen, akkor: h ... ez összeomláshoz vezet.... És ebben az egészben, semmi olyan összetevő nincs, ami arra mutatna, hogy a figyelemszintemen kellene változtatnom. A megoldás az, hogy le kell választani a sors erőről az X erőt.... Ne együtt működjenek. És egy időre szüneteltetni a problémákkal való foglalatoskodást. Erre inspirálni valakit, erre tanítgatni embereket, meg arra, hogy az így adódó átmeneti... békés időszakot használják fel a figyelem tanulására. De az első az elválasztás, ami nélkül az utóbbi biztos kudarcra van ítélve. És most visszajutottunk ahhoz, amit én csinálok, a festészetben. Ez most egy másik dolog lesz. Volt egy olyan törekvésem, hogy kiragadjam minden sors erő vonzásából, feladata, küldetése nélkül rajzoljak le valakit... És most látom, hogy ennek mi az értelme. Ha ugyanis valakit így sikerül lerajzolni, akkor őt az X erő kizárólagos vonzásában ábrázolom, vagyis azt rajzolom le, hogy a figyelemnek milyen fokán áll. Ezzel szembesíteni valakit jó dolog. Valamint azt is  láthatja, hogy egy ilyen leválasztás lehetséges.

E.: Meditációs gyakorlatok.

T.: Ilyeneket... én is kipróbáltam, az ember elolvas egy leírást, amiben le van írva, hogy miket kell csinálni, és csinálja... olvassa a szakácskönyvet, és főz. Igen, de én már előtte is tudtam, hogy hogyan megy ez. Például nem felejtettem el előtte bevásárolni a hozzávalókat. A szakácskönyvek azzal a titokzatos "végy" szóval indítják a receptet. Ezen már megbukik az egész. Azoknak, akiknek még soha életükbe nem volt kedvük szakácskönyv nélkül főzni... Meg kell figyelni, hogy mihez van kedvük, és... igen ez még csak kedvtelés... és azon belül megmutatni nekik, hogy ha jobban figyelnének, mennyivel jobban menne... Nem, könyveket nem szabad nekik adni, az nagyon általános... és kevert, az előbbi értelemben.

E.: A képein hogyan oldotta fel ezt az általánost... a figyelem tárgya mi volt?

T.: Minden, ami nem sors szerű, az jó. Sok minden van ilyen. A világ dolgai úgymond "pihenési időszakban" vannak... idejük jórészét álldogálással töltik, hogy egyszer csak sors szerűvé váljanak... ilyen pihenési időszakban bármi lehet... Észrevehetem, eggyé válhatok vele, elbúcsúzhatom tőle... anélkül, hogy valamit meg kellene értenem, egyszerűen csak az odafigyelést tanultam. Talán az embereknek sem kellene azt rossznéven venniük ha egymáshoz ilyesfajta kizárólagosan figyelem tanulási szándékkal fordulnának. Sokan nem látják ennek a létjogosultságát. Én bárkinek odaadnám magam gyakorlás céljából... De az ember túl bonyolult... sokkal... sokkal egyszerűbb dolgokkal való kapcsolattal kell kezdeni. Kicsi, nagyon egyszerű dolgokkal, és következtetések nélkül. Nézzünk meg egy használati tárgyat. Írjuk le, mit láttunk....Aztán sokkal később, gondoljuk el, hogyan készülhetett... Nézzük meg használat közben... legyen az egy olyan használati tárgy, hogy mi is tudjunk olyat készíteni. Készítsük el.

E.: Végül is... az ötlet nem rossz. Rá tudnám venni talán a szülőket valami ilyen játékra... valami együtt barkácsolásra... Be tudom illeszteni a rendszerembe. Majd gondolkodom rajta. Igen, ez önmagában is jó, de lehet hogy kitalálok rá valami játékot is.... Hagytunk nyitva kérdéseket...?

T.: Ó, hogyne, csak azokat hagytunk...

E.: Akkor most én próbálkoznék egy összefoglalással... onnantól, hogy Ön megkérdőjelezi, hogy az emberek lustasága, álom és illúziók tengerében való bolyongása a sorsukhoz tartozna... és hogy ez valamilyen tanulsággal is szolgálhatna számukra, sőt minden alvó kérést fogalmaz meg és juttat ki, még akkor is, ha semmi kommunikációs képesség birtokában sincs: "Föl akarok ébredni!". Ha nincs messze az ébredéstől, segíteni kell neki, hogy felébressze magát, észrevegye, hogy bizony "ő rajta a sor". Ha pedig messze, akkor szépen fokozatosan meg kell tanítani a figyelemre. Ennek egyik alapfeltétele hogy csöndet teremtünk körülötte, az ő esetében ehhez még az is hozzá tartozik, hogy a figyelem tanulásának időszakára kivonjuk a környezetéből a sors szerű jelenségeket, dolgokat. Ha megtanul figyelni, akkor ő jön: vegye vissza ezeket a dolgokat, bogozza ki amit összegubancolt, oldja meg a problémáit, és tanuljon belőle. A figyelem fejlesztés módja, és az egész X rendszer... ahogy Ön nevezi... jelenleg senki által nem átgondolt dolog, nagyon sok terápiás, meditációs és mindenféle eljárás nagyon sok embernek hasznavehetetlen, és csak ront a helyzetén. Az a típusú szóbeli, vagy írott módja a tájékoztatásnak, szembesítésnek, hogy azt mondom: "te lusta vagy", "te hazudsz magadnak"... nem elég, kevés, eredménytelen... Kell néhány találkozás vele, hogy tudjam, hogyan mondjam neki. Ez a hogyan, ez nagyon fontos. A figyelem-betegségnek is vannak hordozóközegei, melyeken keresztül az, kommunikáció  révén  meggyógyul, csak elég nehéz az analógiát látni a kommunikációs-, vagy sors-betegségekkel, de azért lehet. A sors és az X nagyon nagy szöget bezáró törvények, ezért nehéz a hasonló jelenségek vetítése, egyikből a másikba... sokkal nehezebb, mint valamelyiken belüli párhozamos síkokon, mint ahogy az asztrológia teszi a sors kérdéseinek kapcsán, vagy a hermeneutika az "ahogy fent, úgy lent" vetítési eljárásával. Nagyon sok analóg helyet találtunk munkánkban, ahol az alkímiai tisztítás... szublimáció... a mérgezettnek méreggel való gyógyítása működött. Mikor a figyelem-betegséghez értünk, Ön mégis új úton indult el. Próbáljon most analógiát keresni, az alkímiai tisztításra a figyelem-betegség gyógyításán belül.

T.: Igaz, az előbb levezettem a gondolatmenetemet egy hétköznapi példára, de míg gondolkodom, azt Ön tudja hasznosítani?

E.: Rengeteg "hétköznapi" ötlet születik meg bennem, miközben Ön javarészt olyan dimenziókban dolgozik... gondolkodik, amikben én szinte soha.

T.: Jó, akkor maradjunk ennél. Az előbb Ön máris háromra növelte a fő törvények számát: kommunikáció, figyelem, sors. Ezt még így nem mondtuk ki. Ön az első, a kommunikáció fejlesztésével alapozza meg, hogy a másik kettőnél egyáltalán el lehessen indulni. A sorrend, az lehet, ahogy mondtam. Egy lezárt rendszer hogy tudna figyelni, hogy tudna tükrözésekre, és más kommunikációs csatornákon érkező információkra egyáltalán reagálni? Miután kommunikál, vagyis jelez, és érzékel, utána jöhet a figyelem fejlesztés, és utána, miután ez már képes eljuttatni a "tanulás nélküli communionra", amit említettem, tehát elérte a legmagasabb fokát, de anélkül, hogy abba bármilyen sors szerű is keveredne, utána kezdődhetne a sors tanulása, utána lehetne egyáltalán feltenni a kérdést úgy, hogy arra ne hamis válasz érkezzék: "Ki vagyok én?", "Mi a dolgom?"... Még egy dolog...  mindketten beszélünk láthatatlan, egészen különleges kérésekről: "Fel akarok ébredni!"...például... Ezeket csak a varázslók értik, ezek annyira mélyről, annyira ismeretlen kommunikációs csatornán érkeznek. Egy icipici valami lehet a lény leges-legbelsejében ami szól, kiabál, és a lény óriási sok-sok rétegen keresztül húzódó valója, minden súlyával és hatalmával mondja ennek az ellenkezőjét... És most jöjjön az Ön kérdése... Végül is, ezt nem mondtuk ki így, de ez a cselekvési forma pontosan az ébresztő-bohócé: visszatükrözni megtisztított formában a figyelem nélküliséget. A figyelem nélküliség megtisztítva abszurd... vagy banalitás... Ha nekem a világgal egyenlő a saját figyelem nélküliségem, vagy legalábbis egy jelentős része a világomnak... amit visszakapok a bohóctól: ugyan az... és mégis... ahogy a két méreg találkozik... a világom, és az abszurddá átlényegített világom... a két méreg kioltja egymást, és marad a bohóc munkája, áthozta belém a látását... rálátását... tudását... átvitt az ő nézőpontjába, ahonnan láthatom kívülről a világomat, amit belülről nem tudtam, vagy nem akartam megtenni. Mindez csak egy munkamódszer, egy... nagyon durva munkamódszer... Ezt lehet sokkal szelídebben, és persze még durvábban is csinálni... Az egy következő dolog, hogy miután "betörtünk hozzám", mi történik. Aztán egy másik módszer, amit ezek a bohócok csinálnak, hogy egyszerűen úgy tesznek, mintha tükröt tartanának eléd, de nem téged hanem minden tulajdonságod, minden veled kapcsolatos dolog poláris párját mutatják. Ez nem alkímiai tisztítás, mint az előbb, ez egyszerű komplementer-képzés. Ez azoknak jó, akik nem tudják egy dolog két pólusa között bármilyen helyzetbe hozni önállóan magukat. Kis rajz: h ez egy valami, a két végletes pólusával. Akkor "tudom", hogy  mi is ez, ha bárhol tudok lenni, ha bárhol ismerem, hogy "az milyen" h itt is, h  itt is, h  itt is, a pólusokban is, és még egyéb "nehezen értelmezhető" helyeken:h  itt,... vagy h  itt. Tehát mielőtt a bohóc jönne, én valahol vagyok, és nem vagyok hajlandó tudomást szerezni arról, hogy ez nem minden, nem az egyedüli lehetőség, valaminek egy speciális, beszűkített része. Aztán jön a bohóc, hirtelen áttesz máshová, a kettőt látom együtt, és azt mondom: "nahát"... "ez tényleg lehet így is?"... "Nahát, lehet."... "és még... Másképp nem lehet?"... És elindulok, végigmegyek a két pólus között. ... Miket csinálnak még az ébresztő-bohócok... Visszatérek inkább az alkímiai szublimációhoz, mert még nagyon sok mindent csinálnak.

E.: Úgy érzem, nem tartotta sok esetben elég hatékonynak a képeit sem és ezért más dolgokkal is kísérletezett. Igazam van?

T.: A képeimhez fejlett kommunikációs képességnek és figyelemnek a megléte szükséges. Nagyon sokaknál, akiknek mondandóm volna, ez nincs meg. Ezért. Nem tudok egy egész fejlesztési folyamatot egy képbe integrálni. Pedig tettem erre is kísérletet. Készítettem egy olyan képet, amin a figyelem fokozatosan fejlődhet, nagyon egyszerű szinten is észrevehető ez-az, és lassanként az is észrevehető, hogy ha elengedem a fókusz görcsös beszűkítését, -ez nagyon is finoman van elkezdve- , akkor egyre több jelentéshez  jutok, így, szépen bejáratódik ez az irány, a néző is belemegy  abba a játékba, amit én játszottam, egyre-egyre  több mindent fedezett fel, és a végére egy centrifugális erő kiröpíti a figyelmét abból a zárt térből, ahol idáig volt, a képen fizikailag is jelenlévő...  egymásba kapcsolódó, sokrétű alakok és dolgok, és kapcsolataik... már nem csak az észrevétel tárgyaként szerepelnek, hanem egy tudás, -ezen belül a figyelni tudás... de még sok más is...- , hordozó közegévé lényegülnek át, és így elértem amit akartam. A tudásomat játékká változtattam, ő játszott, -rávettem, hogy játsszon- , és a játék révén tudáshoz jutott... nem feltétlenül épp ahhoz, ami az enyém volt, hanem ahhoz ami az övé... Tehát tettem erre is kísérletet, jó is, de... és mindig itt ez a de... nem mindenkinek, a lélek pusztulásának egy pontja alatt már nem.

E.: Úgy látom, minden dolog azzal indul, hogy valamiképp ráveszem, hogy egy pozíciót, amit "görcsösen", -ahogy mondta- , figyel, vagy abba kapaszkodik, vagy abba veregeti a fejét... tehát, ezt a pozíciót feladja. Egy játékban könnyű az ilyet elérni. Egy faltörő kossal... mint az első példája... vagy másféle szembesítéssel, lehet hogy nehezebb... megerősíti a sáncokat... Olyan játék kell, amiben először nem veszi észre, hogy "mire megy ki a játék", mikor pedig sikerül neki, gyorsan, alaposan meg kell jutalmazni, hogy még mindig ne vegye észre,  és így mikor már megszokta, hogy ott ahol van, ott jó lenni ... kihagytam valamit... az alapos jutalmazás azon túl van, hogy tényleg jó ott lenni.. azt szépen lassan el lehet hagyni, maradjon csak a dolog természetéből fakadó természetes jó... és akkor lehet vele észrevetetni, ha nem ugrik be neki magától, hogy már réges-rég a falain kívül van.

T.: Látja Ön is, mennyire finom, aprólékos munka ez, mennyire alapvető része, hogy szemtől szembe találkozzunk vele, és mennyire lehetetlenség mindezt általánosságban, könyvekben, előadásokon keresztül csinálni... talán azt is lehet mondani: bármilyen általános érvényű megállapítás ezzel a dologgal kapcsolatban elárulja, hogy az aki ezt  megállapította, hamis úton jár.

E.: Mi is általánosságokról beszélünk...

T.: De ez nem kerül nyilvánosság elé. Nem kerül napvilágra. Nekünk egyébként már szabad. Amire rákérdeztem, de nem kaptam rá választ, azt csináljuk mos. Ez a varázserő addíció. Mindkettőnk úgy mozog a terében, ahogy szokott, de mind a teret, mind a mozgást a másik tere és mozgása befolyásolja. Mindez nagyon direkt módon. ... Ennek egyik oldala, hogy óhatatlanul, ha az ember nagyon sok síkon mozog egyszerre, akkor van ahol megtéveszti magát, aztán az a tévedés kihat a többi síkra is, és ezt csak később veszi észre. Így hatékonyabb gondolkodni, hogy ha tévednék, vagy ennek a gyanúja fenn áll, akkor azonnal közli velem, és én jobban odafigyelek. Lehet, hogy nem tévedtem. De lehet, hogy igen. Tényleg... van ilyen gyanúja?

E.: Van. Azt gondolom, hogy nem szabadna gyógyítással foglalkoznia, ameddig Ön is beteg.

T.: Nem is gondolja, mennyire figyelmesen meg kellett vizsgálnom ezt a dolgot. Nagyon sokan felvetik, hogy éppen azok kezdenek gyógyítani másokat, akik magukkal nem boldogulnak, vagy lusták, vagy... nohát valami ilyesmi... valami nem stimmel velük. Nagyon nagy igazság. De nálam nem ez van. Pontosan akkor tennék rosszul, ha azt a sokkal fontosabb valamit, a varázsképességet elhanyagolnám amiatt, hogy vannak bizonyos... hm... életvezetési nehézségeim... Ezek kicsi dolgok. Nem egyen jutottam már át, hol egyedül, hol nem egyedül, és egész pontosan látom, hogy milyen apró tanulságok azok, amiket meg kellet belőlük értsek. Apró, nem apró, az ami. Egyébként  el szoktam játszani a betegségeimmel is, van hogy minden varázserőmet úgy koncentrálom rá, hogy lyukat égetek vele az világmindenség újságpapírjára, van olyan is, hogy hagyom úgy elhatalmasodni, hogy majdnem meghaljak bele. Na ilyen még csak egyszer fordult elő, egy kicsit elengedtem magam... nem volt az olyan tudatos, ahogy az előbb itt beállítani akartam... aztán, mikor már annak kellett volna lenni, azt akartam, hogy az legyen, akkor már késő volt... nem lehetett. Majdnem feladtam. Nem rajtam múlott hogy megúsztam. Na ennyit rólam. Vagyis nem. Mi bajom van nekem, ha már így  szóba került. Kérek egy diagnózist.

E.: Egyszerű. Van egy kettős énje. Az egyik nagyvonalú, nemes, bátor, ezt építi, a másik kicsinyes, gyáva, és fél. Ezt építi le, de már régen el kellett volna tűnnie. Minek őrizgeti?

T.: Azért, mert nincs olyan, hogy "kettős én". Az  a "másik", akiről beszél, nem arra vár, hogy eltűntessem, hanem arra, hogy eljuttassam odáig, hogy a másiknak alapja tudjon lenni. Úgy vettem át... a szellemi örökségem, hogy annak nem volt testi, biológiai, fizikai... ilyesmi alapja. E nélkül nehéz működtetni a szellemit, én mégis csinálom, és azt hiszem mindezek ellenére elég jól. Közben tanítgatom az alsó részt. Nem akarok megszabadulni tőle, azt szeretném, ha ő is bátor lenne, ő sem félne, és nem keverne bajba... lépten, nyomon. h  Valahogy így nézek ki. Az első nyílnak a O-hoz kell elérni, ami valamikor a második kiinduló pontja volt. Ez a konfiguráció nem rossz. Vannak benne olyan lehetőségek, hogy... az első tud tanulni a másodiktól, a második pedig látja, hogy milyen egy kialakulatlan alsóbb szerveződés, sok szempontból modellként tudom tekinteni, hasonló... más emberekben fennálló kialakulatlanság értelmezéséhez. És persze nem csak a másodiktól tanul, de a második néha segít neki a külső, vagy másféle, de önálló tanulásban. És néha, mikor már ez nem megy, akkor be is tud avatkozni. A bennem lévő varázsló nem a bennem lévő kisgyerek iránt érzett először felelősséget, de most már ő iránta is érez... Ha valaki le fog épülni, az inkább a varázsló lesz. Ha egyáltalán valamelyiküknek távoznia kell. Amikor h  lesz, vagyis utána, h  tehát ez, átadom a helyet a kisgyereknek. És nem biztos hogy át kell adnom. Legyen inkább ez: h  innentől egy varázserő addíció. Nos, hogy mindez biztosan így van, azt onnan tudom, már azt hogy ezt az egészet így kell csináljam, hogy mihelyst ez kétségessé vált, legelőször, kipróbáltam az ellenkezőjét. Egyszerűen feladtam ezt az egész alapállást: hátha tévedés. De azért gondoljunk csak bele: ennek az alapállásnak, mivel már egy feloldott, integrált valami, milyen is lehet az ellenkező pólusa. Ez már egy beállított aranymetszés. Be kellene vezetni az "alkímiai ellenőrzés" fogalmát, mint az aritmetikában. Hogy 2+3=5... 5-3=2, vagyis annak ellenére, hogy valaki valamilyen tudás birtokába jut, visszatér a kiindulási helyzethez, annak polaritásaihoz, létrehozza a nem feloldott problémát, annak hordozó közegeit, és egy kicsit úgy él. Hátha mégis tévedett. Tehát én ezt kipróbáltam, és mérhetetlen súrlódás mutatkozott. Sokkal nagyobb mint bármikor azok közül az ilyen súrlódások közül amiket átéltem... 

Ennek az ellenőrzésnek azért van szerepe, mert ez figyelembe veszi az X erőteret is, ha csak a sors lenne, akkor nem lenne rá szükség, akkor biztosak lehetnénk egy ilyen tudásban. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy azok, akik ma tanításaikban általánosságokkal tömik az emberek fejét, megtették-e ezt a lépést. Akkor lehet csak igazi egy tudás, ha onnan vissza lehet lépni egy tudatlanabb magamhoz. Innen eljutunk egy másik kérdéshez, ami már volt, csak így még nem volt kimondva: az "én problémám - nem én problémám" kérdéshez: a figyelem és a kommunikáció fejlettsége miatt nekilátunk olyan problémákon keresztül tudáshoz jutni, ami nem a miénk. Amit, ha ezt látnánk: kikerülnénk. Igenis, nem minden, ami az utunkba akad, nem minden azért van ott, hogy valamit is tennünk kellene vele, hacsaknem annyit, hogy rápillantunk, és kikerüljük. A figyelem híján amúgy is hajlamosak az emberek olyan problémákba belegabalyodni ami nem az övék. Hát ha még általánosságok formájában tömik is vele a fejüket. Hogy fogják ezt észrevenni, hogy tudnak különbséget tenni... megint oda jutunk: tanítgatni kell őket figyelni. Érti... "Nézz szembe a sorsoddal" ez van most mindenhol, de mindezt úgy mondják, mintha ez egy magától értetődő valami lenne... és szerencsétlenben olyan dimenzionális zavart hoznak létre, ami sokkal bonyolultabb, mint odáig volt. Én még sehol nem láttam olyan tanítást, ami akár egyetlen  általam ismert, igazi emberre ráillett volna. Ugyanezért az asztrológia működése is akkor jó irányú, ha én felvetek egy problémát, amiről hiányos figyelmem miatt nem tudom hogy az enyém e, az pedig "összeegyezteti velem" és azt mondja: "bizony ez a te problémád", vagy: "nem, ezt ki kell kerülni". Ezt teszik? Nem. Kiindulnak belőlem, és kreálnak nekem egy általános problémát, amiről azt állítják, hogy az, az enyém, és ha szembenézek vele, nem kerülöm ki, tudáshoz jutok. Az ilyen tudás: tudás, de nem tudom: miféle. Szakadás lép fel, az addig történt dolgok, meg az utánuk lévők között. Itt kellene az "alkímiai ellenőrzés". Én ezt nem tudom elégszer elmondani, sokkal-sokkal nagyobb szükség van a kommunikáció és a figyelem tanítgatására, annak minden módjára, mint az asztrológiai segítségre. Egyébként is, a figyelem egy bizonyos foka után, ha nem is asztrológiai segítségnyújtásra, de legalább a saját analógiák felismerésére képessé válik valaki, így nincs szüksége az asztrológiai segítségre. Az asztrológia segítség-szerű oldala itt számomra elég kétségessé válik. Az asztrológia lényege nem segítség-szerű. A figyelemnek az előbb említett koncentráltsági foka, mikor magamat létezőnek is látom. Létező: egy végtelennek egy végessel kapcsolatba kerülése. Ez persze csak egy kiindulási pont... az asztrológusnak ismernie kell a részleteket, a törvényeket... de ha nem ismeri ezt a kiindulást, biztos hogy nem tud igazat mondani. A végesség nagyon szép, tiszta vetülete az égitestek  kinematikája. Vajon értik-e ezt az asztrológusok? Látják-e, hogy miért alkalmas ez a tisztaság a probléma alkímiai tisztításának irányaként?... Az "alkímiai ellenőrzést", ha végigviszem visszafelé, ugyan úgy eljutok egy pontig, ahol, -ha szakadás nincs- , annak a csillagállásnak  kell szerepelni a születésem időpontjában, mint tényleg volt. h  Másféle kerülő úton jut ide az asztrológia, nem a tudásom lépcsőin halad visszafelé, hanem másképp, csak az eleje és a vége ugyan az: h 

E.: h ... ez nem egy szakadás?

T.: Nem, mert mint mondtam, ez a rajz már egy integrációt fejez ki, a h  rajzban minden tudásbeli lépcsőhöz tartozna egy ilyen rajz: h . Ez nem szakadás. Voltak szakadások, de a "finomszerkezetben". Például... a varázslóknál, főleg a kezdeti időszakban nagyon könnyű annyira megbetegítenie magát... annyira együtt élni a  problémával, a másik problémájával, hogy azt hiheti a varázsló, hogy az, az övé. Még buzgóságában meg is oldhatja. Még a megoldást vissza is adhatja. Például szóban közli. Ez egy óriási melléfogás (láncolat). Más problémájából tudást nyerni. A büntetése: szakadás. Annak pedig, aki hozzá fordult, -minek fordult kezdőhöz- , az, hogy ott áll a megoldással, és semmit nem tud vele kezdeni.

E.: Nos jó. Figyelem. És hétköznapi lehetőségek. Szex: túl összetett. Tánc: az is. Mindkettőben benne van, hogy használja a kommunikációt. Barkácsolás: egyszerű kommunikáció az anyaggal. Valami kellene a kettő közé. Ez lenne az érintésterápia. Itt  lehetne  áttenni a mozgásról tanultakat... például a szex felé...

T.: Van egy ilyen könyv... talán azért jó, mert viszonylag kevés benne az ezoterikus utalás... ami van, az talán éppenséggel kell is... Benne van a váltott szerep, benne vannak a szünetek, amikben a beindított folyamatok beérhetnek, az érintések ritmusa... ha mindezt a jót, ami ott le van írva megcsinálnák egymással az emberek, az nagyon jó volna. Ez egy X könyv, nagyon kevés van benne a sorsról, annál több a figyelemről. Vagy tudásról: hacsaknem a figyelem tudásáról. Azon kívül hogy nagyon jól kapcsolódik az Ön idegrendszeri integrációs fejlesztéséhez... talán annak egy lehetséges folytatása, átpolarizálja az érzékelést a vizuálisról a bőr - tapintási ingerek irányába, ami sokkal "érintetlenebb" sokkal kevésbé zavart, sokkal könnyebb megtanulni vele figyelni. Nem teljesen szexuális energiákkal dolgozik, inkább azt is beépíti egy már jól működő integrációba.

E.: Ez a Stephen Russel könyve ?

T.: Nem tudom, az a címe, hogy a " Szexuális energiák és a Tao" . Szép fényképek vannak benne. Olyan mint a régi fényképek, olyan barnásak.

E.: Mhm, akkor az.

T.: Az a meglepetés, hogy ha kipróbálod, valakivel, aki szintén van olyan mozgás - kommunikációs szinten, hogy tudja ezeket a gyakorlatokat... jó... gyakorlatokat, a bennük lévő simogatásokat.. meg ehhez hasonlókat, mint például a "dörömbölést" rendesen megcsinálni, akkor nem mindig vezet szexhez... előbb beáll a communion. Lehet a szexben, lehet a táncban, lehet a simogatásban... talán ez a legegyszerűbb forma, amihez valóban két ember kell, akik minden különösebb képesség nélkül, mint például a festészet... -bár énszerintem, bárki tud  figyelni, tud olyan szinten festeni, mint én... vagy zenélni -... ezek túl bonyolultak... A simogatás a legelemibb, azt hiszem. Annyira direkt a kapcsolata azzal a végessel... zárttal... amire ítélve vagyunk. Ennek az ítéletnek a feloldása. Nekem ennél több tudás nem is kell. Ez a legnagyobb tudás, és ez mindenkinek adott. Majdnem... csak a figyelem, a figyelem... És mindez olyan játékos... leveszi... már az elején is a létezés súlyát, a felelősségeket... és a visszakapod a létezést, és a felelősséget is, de az már könnyű, kell neked, mert a tiéd... végső soron valahonnan messziről, de visszakerülsz az utadra... egy nagyon varázslatos módon... valahol az utad végére... mindet csak úgy, mellesleg, ajándékképpen, ráadásként. Csak ide, ide jussanak el az emberek, ehhez a tiszta figyelemhez, én mást nem tudok mondani. Most egy kicsit Ön beszéljen, mert én a végére jutottam annak amit el akartam mondani.

E.: Szerettem volna mindig is elhinni, hogy ez a három hónap amit a gyerekekkel eltöltök, elég ahhoz... elég impulzust ad... mert egy sok irányból, sok szinten megerősített, összefüggő... biztonságos egész, amit később nehéz különálló csábításokkal, romboló impulzusokkal széttörni, szétrombolni. Körülbelül a születéstől a négy-öt éves kisgyerekkorig egy folytonosságot, egy teljességet sikerül létrehoznom bennük, amibe minden a helyén van, emberek, játékok, mesék, álmok, hétköznapi dolgok, és a megfoghatatlan. Szerettem volna elhinni, hogy ez az egészség elegendő alap elindulni. És most, ahogy beszélgetek Önnel, elbizonytalanodom. Mert igaza lehet, de nincs olyan, hogy biztos alap... mindig el lehet rontani. Nagyon félek, hogy valóban léteznek olyan magas szinten kifejlődött roncsoló technológiák, melyek meg tudnak bontani egy ennyire egészséges, teljes integrációt is. Ha nem épül ki egy tudatos kontroll, ahhoz hasonló amit Ön "alkímiai ellenőrzés"-nek nevezett, ami a létezésemre, valami nagyon tisztára vonatkoztatva... mint a csillagok, bármiről meg tudja mondani, hogy az, az  enyém, akkor szuper-intelligens feketemágusok adnak nekem olyan valamiket, amik nagyon hasonlók az igazihoz, de ha elfogadom: elvesztem. És még csak feketemágus sem kell hozzá, itt vagyok végső soron kéznél saját magam is, ha nem akadna feketemágus... Pontosan a létezés, annak tiszta megjelenési formái, amiről azt gondoljuk kezdetben, hogy rabság, a börtön, pontosan az jelenti a végső csalhatatlan vonatkoztatási rendszert... Elképzelek hatalmas erejű asztrál-lényeket, akik egy gondolatukkal világokat építenek és rombolnak... és nekem csak egy csillagképet kell felmutatnom, és behúzva fülüket-farkukat meghunyászkodnak, ha akarom, még szolgámmá is tehetem, vagy elzavarhatom őket. A figyelem ott függ össze első lépésben a sorssal, hogy tudnom kell, az elém kerülő dolgokról, hogy az enyém e, ott van e rajta az én csillagjelzésem. Ha erre képes lennék, nem tudnának becsapni, nem tudnám becsapni magam. Igazából nem tudom, ez az asztrológiai... vagy az Ön által említett alkímiai visszalépés... vagy ellenőrzés, amit bevallok, nem teljesen értek... vagyis igen, de azt nem, hogy miért kellene egy kicsit  az előző szintemen éljek... tehát valamilyen ilyesféle tudatos kontroll, mindenféleképpen kell, ezt meg kell tanítani, meg kell tanulni... az is lehet, hogy sem ez sem az, de valami, ami erre szolgál. Ezt, hogy végül is... nem kapják meg ezt a figyelés szintet, hogy idáig nem jutnak el, abból is láthatom, hogy később ilyen irányú kérdésekkel is fordulnak hozzám... de mindamellett igaz az is, hogy jó nyomon járunk, ha azt gondoljuk, hogy csak egy kicsi lépcső lenne azután az alap után, ami viszont az övék lesz. Azt mondtam, hogy a mi munkánk az egyszerű ritmusos mondókákkal fejeződik be. Mit gondol... ennek a folytatása a körjátékok, a népdalok és a népmesék nem pontosan ezt az irány jelölik ki?

T.: Szerintem jól gondolja. Nem kell kitalálni ennek az... asztrológiai - figyelem irányítási - kommunikációs integrációnak a gyerekek világára vonatkozó vetületét, az már ki van találva. A magyar népdalok, népmesék, és játékok nagyon pontos módon... és ugyanakkor nagyon tiszta egészséges csatornákon juttatják el ezt a gyerekeknek. Ha valamin, hát azon kell csak gondolkodnia, hogyan tudja ezeket a rendszerébe illeszteni. ... Ha kapcsolódási pontokra kíváncsi, talán tudok segíteni... én ugyanis felfedeztem ezekben a mesékben olyan... makroszkopikus harmónia-rendszereket, amik kicsiben a mozgás harmóniájához hasonlítanak... csak annyi a különbség: események... találkozások és elválások harmóniái és diszharmóniái. Tehát itt tudna az Ön rendszeréhez kapcsolódni... megoldaná az összeköttetést az asztrológiai tudással, amit önmagában hordoz, amin nem kell gondolkodnia, hogy hogyan... nekem például elég az érintetlenség, az a tiszta forma... számomra elég meggyőző ez ahhoz, hogy tudjam, hogy jól. De ha ez irányban kétség merülne fel, gondolkodhatunk erről is. Például azon, hogy a magyar népmeséket miért kell néha kiegészíteni például... indiai mesékkel.

E.: Miért?

T.: Ismerni kell legalább kétféle harmónia világot, ritmusvilágot... ugyan úgy, ahogy legalább két nyelvet. A nyelvben is ugyan az a világ rögzül mint a mesékben... élni kell egy kritikával, egy kétséggel ezzel kapcsolatban is. Hogy biztosan csak a tudás az ami átmenjen, és ne a hordozó közeg esetleges rögzülései... Bármennyire tiszta és érintetlen ez a forma... amit mondtam, mégis... valahogy fontos színek hiányoznak belőle... lehet, hogy valami olyan folyamat révén, ami épp a rejtettségét és a tisztaságát volt hivatott biztosítani. Végül is, például túl kellett éljen kétezer év kereszténységet. De az a jó, hogy ez a néhány elveszett szín máshol meg épp megmaradt. Sok mese, népdal és játék együtteseként áll össze az a tudás amiről beszélünk... Majdnem. De ami hiányzik, az nagyon kicsi, és pótolható. ... Egy másik oldala a dolognak, amit idáig nem értetettem: miért nem működnek ezek a mesék nagyon sok esetben... Azért, mert nincs megalapozva... előtte van egy kommunikációs szakadás. Nincs meg az a mozgási... idegrendszeri harmónia, amihez hasonlítani tudna. Saját maga pedig kevés... nem arra való, hogy ezt is megteremtse.

E.: Mondja el nekem még egyszer az "alkímiai ellenőrzést", zavar hogy nem értem teljesen.

T.: Ha egy probléma az enyém, és a figyelmem elég képzett ahhoz, hogy lássam annak teljes poláris felbontását, meg tudom állapítani a polaritáson belüli aranymetszést, ezáltal a probléma feloldódik: a továbbiakban nem probléma, megtisztítottam. Odáig is hordozója volt egy tudásnak, de az még nem volt az enyém, mert a tudás csak egy ponton tud átjönni, a probléma aranymetszési pontján. Akkor megnyílik egy ajtó és belép a tudás, és nálam marad. Ez egy mágikus történés, egy alkímiai folyamat. Ha kellene tartanom tőle, hogy azok az eszközök, amiket felhasználtam tökéletlenek, elsősorban a figyelem, aminek fokáról soha nem lehet tiszta képem ( ugyan az  a figyelem amivel figyelném a figyelmet... brr), akkor azt mondanám: "tudás, maradj nálam". A belépő tudással megváltozom. Több leszek általa. Átalakul a szoba is. Ha most megkérem: tegyen mindent a helyére, és legyen szíves egy kicsit kimenni... szeretnék most magamra maradni... kicsit egyedül lenni, nélküle... Talán egy kicsit sírni... elsiratni előző önmagamat... Ha tényleg az én problémám volt a probléma, ha a tudás is az enyém, akkor ezt megteszi. Ha nem, akkor különböző dolgok történnek: először is, lehet az hogy nem hajlandó kimenni... aztán, nem tud rendet tenni... nem emlékszik a szoba előző állapotára... úgy rendezte át, ahogy ő akarta, és egyáltalán nem törődött vele, hogy az, az én szobám... Ezekről a dolgokról én felismerem, hogy semmi közöm hozzá, és elzavarom... aztán rendet rakok. Ha ezt elmulasztja valaki, és idegenek járnak kelnek és pakolásznak a szobájában... vagy csak egy is... hát nézze meg hova jut. Minden tudást hajlamosak vagyunk barátunkként üdvözölni, hanem hát erről szó sincs... Kérdezheti, "elzavarni egy tudást"... milyen az? Nem úgy van, hogy amit tudunk, azt tudjuk és kész? Mivé lesz egy elzavart tudás? Egyszerű ismeretté válik.... Az aranymetszési pont megtalálása... Minden a figyelmen múlik. Már az is, hogy észreveszem, hogy ez az én problémám, már az is, hogy pontos kérdést teszek fel, már az is, hogy tudom, hogy kit kérdezek, lényeket, szellemeket, egy varázslót, egy bohócot, vagy más erőket, annak számomra látható vagy láthatatlan formáit, és az is figyelem, hogy utána meghallgatom, hogy mit válaszol. Végighallgatom. Már odáig is szinte alig van valami mozgás, hogy felteszem a kérdést, - hacsak nem nevezem a nézőpont tudatos irányítását, a pupilla kitágítását és összeszűkítését a polaritás vonzásainak teljes befogadásáig annak - ,de utána ez a mozgás is meg kell szűnjön, - innen inkább vennék egy nem vizuális hasonlatot, innen inkább csak arra kell figyelni, hogy ne csapjak túl nagy zajt, hogy teljes egészében meghallgathassam a választ. A válasz az aranymetszési pontról szól. Látható hogy szinte minden csak a figyelmen múlik. De a figyelem irányítása tudást előfeltételez, amihez hosszú fáradtságos és nem utolsósorban veszélyes út vezet.

Egy polaritás vonzásainak befogadása nem egy egyszerű dolog. Például vannak, akiknek ehhez, hogy a valóság nem hétköznapi oldalait is lássák, hogy egyáltalán felfedezzék a hétköznapiban is és máshol, az ő látómezejükön túl is érvényes törvényeket, tehát azokat a törvényeket, amik nem a hétköznapi világ egyezményes, megbeszélt szabályai, hanem polaritások erőtereinek a törvényei, törvények amiknek a polaritások csak vetületei (így pontosabb), például vannak, akiknek ehhez idegrendszeri kötéseket kell feloldaniuk, vagy létrehozniuk... vegyi anyagokkal. Ez egyáltalán nem baj. De ez is tudást előfeltételez: ismerni kell, hogy az a vegyület milyen lény, vagy nagy szellem, vagy univerzális energia vetülete, mik a szabályai, hogy tud a segítségemre lenni, és mik azok a dolgok, számomra inkább nehézségek... ártalmas jelenségek, amiket segítsége mellett tudomásul kell vegyek. Tudni kell, hogy ők csak csakis segítők és semmi más. Bizonyára nekik is van valamiféle sorsuk , lehet persze, hogy nincs. Ebbe, én nem kívánok belelátni, és lehet, hogy nem is tudnék. De annyi biztos, hogy ezek a segítők legtöbbször olyan pontokon is kapcsolódhatnak hozzám, ami egyenesen a halálomhoz vezetne. Ha nem utasítanám rendre őket... félelmet, hatalmi törekvést, büszkeséget... ilyesmiket ültetnének belém. Hogyan utasítom rendre őket? Ezt már mondta: felmutatom a csillagjelemet. Erről felismernek... Ha az a tudás lép a szobámba, amelyik az enyém, úgy rendezi át azt, hogy az nekem kedves marad. Én ezt látom, persze hogy látom... de mégse vegyék rossz néven, ha néhány pillanatra mégis kiküldöm őt, hogy egyedül maradjak régi énemmel. El szeretnék tőle búcsúzni.

E.: Használt Ön olyan anyagot, ami ennyire... erőszakos természetű volt?

T.: Igen. Meg olyat is ami nem. Vannak olyan anyagok amelyeknek a szellemei semlegesek. Nem törnek hatalomra az ember felett. Másképpen ösztönzik fontos tulajdonságok használatára. Másképp erősítik meg bennem a legfontosabb, legmélyebb erőimet. Na ez két dolog. Először is nem törnek hatalomra, másodszor pedig: arra ösztönöznek hogy... nem jó... Megkövetelik, hogy használjam a legeslegbelsőbb hallásomat, megerősítenek abban, hogy az tényleg az enyém, és hogy nem múlik el... Használtam, de már nem. Ezeknek a lényeknek más formáit is ismerem. Nagyon sok világot érintenek, nagyon sok formájuk fellelhető... nem mindenhol, de nagyon sok helyen. Ezek az anyagok egy olyan világba juttatnak, ahol a jelenlétük nagyon szembeszökő. Ha több ilyen anyag is lenne... kettő, ami teljesen más világba juttatna, ahol teljesen más alakja lenne ezen lényeknek látható, és ugyanilyen...megrendítő erejű, az még egyszerűbb lenne. Itt ugyanis nem arról van szó. Hogy egy másik valóságban találjunk segítőre, hanem hogy észrevegyük, hogy van lehetőségünk segítőre lelni. Függetlenül attól, hogy épp hol vagyunk. Itt most ezek az anyagok csak a helyszínek polarizálását célozzák. A fontosabb része az, hogy a segítőt megtaláljuk bármilyen helyszínen. Persze, megint csak a könnyebbik lehetőség egy... drámai helyszínen... olyan szövetséget kötni vele ami végleges... ez megkönnyíti a megtalálását más helyeken való tartózkodáskor is... De... legalábbis nekem, van még egy mindennél fontosabb tanulság is, mégpedig az, hogy nincs szükségem rájuk. Volt, de most nincs. Megerősítették bennem azt, amit meg kellett... ezen túl még sok mindenről beszéltek nekem... ami legalább annyira fontos volt. Lehet, hogy lesz olyan helyzet mikor megint hívnom kell őket. Lehet, hogy szerencsés vagyok, de nem kötöttem olyan szövetséget, amiben rögzítettük volna a folyamatos jelenlétüket az életemben. ... Másrészt... azt mondtam, elég drámaiak ezek a találkozások... megrendítők... könnyen juthat arra a gondolatra valaki, és persze én is majdnem ezt tettem, hogy ebben a világban maradok. Ez a világ sokkal tisztább tudatállapot. Csak tudatállapot lenne? Én beszélgettem egy farkassal például. Sok mindenről volt szó, de olyan hétköznapi dolgokról is, ami számomra puszta információ a farkasok dolgairól, de ugyanakkor nem hiszem ,hogy valaha is lenne olyan állatélettannal foglalkozó tudós, valaha is eljutna oda ez a kutatási terület, ami ott számomra nyilvánvalóvá lett. Itt az az érdekes, hogy én e nélkül a találkozás nélkül is birtokában lennék ennek, az ismeret szintű tudásnak... számomra a hétköznapi világ is ugyanúgy lehetősé a találkozásra. Azon kellet gondolkodjak, miért nem olyan drámai mégsem egy hétköznapi világbeli találkozás. És arra jöttem rá, hogy éppen olyan drámai. Vagyis nem "éppen olyan", hanem másféleképpen, de az. A figyelem tökéletlen a hétköznapi világban, sokkal tökéletlenebb mint ebben a másikban. Lehet, hogy csak az újszerűsége miatt. Lehet, hogy ha nincs karbantartva, ott sem marad tiszta. Más varázslóktól tudom, milyen nagy hangsúlyt helyeznek az ilyen átlépések közül az első néhányra. Az akkor meghallott dolgok, az akkori... első találkozások nagyon tiszta megfigyeléssel találkozhatnak. Beléptünkkel, és ottartózkodásunkkal aztán szépen fölbolygatunk ott is mindent. Nincs az a fegyelmezett viselkedés ami ne ide vezetne. Minél inkább fegyelmezett valaki, minél inkább csendben marad és figyel, annál tovább lehet segítségére az utazása. Itt azért nem látunk és nem hallunk, mert nincs csend. Én csendet teremtek itt, és ugyanúgy hallok, mint valaki, az első és legtisztább utazásakor. A találkozások itt is megrendítők... ha csendben vagyunk.