"On this number, Rossiano asked the audience for four notes in the major scale and built a melody and arrangement around it live. Nicki had to figure it out as she went along."

Viszonylag jól összefoglalja a történteket ez két mondat.
De el kell mondanom részletesen is.
Ha nem ismeri egy külső szemlélő ezeket a körülményeket, nem igen tudja megkülönbözteteni a számot egy már régen létező, jól megkomponált darabtól s annak improvizatív előadásától.

Ez viszont egy még nem létező szám... legalábbis a felvétel elején.

Rossiano tehát kér négy hangot a közönségtől.

Majd átlép a "zeneszerzés" tudatállapotába. Világába.
Ez egy mesebeli tudatállapot, mesebeli világ, és sokat lesz még szó róla ezen a honlapon.
Holott ez egy festészeti honlap.
Ám rengeteg párhuzam van, s véleményem szerint egy, a zene, vagy a matematika oldalán megértett dolog elősegítheti a festészet oldalán hasonló jelenség értelmezését.

A zeneszerzőnek, épp úgy mint a festőnek, vagy a matematikusnak létezik egy különleges, védett állpota, ihletettségnek is mondják. Meg még sokféleképp nevezik.
Ezzel sokat fogunk foglalkozni, miután gyakorlatilag semmilyen érdemleges irodalma nincs.
Nem tudnak a művészek sem beszélni róla.
De valahogy az egész kultúrtörténelem arra szocializálta a művészeket, hogy erről nem is kell beszélni. Sőt.. nem is szabad.
Nem tud, nem lehet, nem szabad...
Ez legyen csak titok, szentség, intimitás, tabu... mindenről lehet beszélni, hangszerjáték-technikai kérdésekről, kompozíciós szabályokról, de erről: nem.

Nincs nyelv kitalálva hozzá. Nincsenek a benne lévő dolgokra szavak.
Meglepő, hiszen ez az alkotás egyik legfontosabb fázisa.

Én a fennálló tézisekkel szemben állitom, hogy szabad, lehetséges és nem utolsósorban kell beszélni minderről.
Tematizálni fogom a közbeszédet, áttematizálom.
Véleményem szerint ERRŐL kell beszélni, EZT kell a központba állítani, s nem azt a sok lényegtelen dolgot, (heideggeri szóhasználattal: fecsegést) ami ezügyben ma a közbeszéd, közgondolkodás.

A zeneszerzési szakasz egészen pontosan ezen a felvételen 0:00 időponttól az 1:10 időpontig tart.

A zeneszerzés egy jó szó. Meg kell szerzezni.
Valahol van. Nem itt a világon, illetve nem a világnak ezen az általunk jól belakott, közismert részén.
Oda el kell menni érte.
Mint Prométheusznak az Olümposz hegyére a tűzért, s ellopni Heliosztól.
Ugyan az a feladat: mint a tűzre, a zenére is szüksége van az embereknek, nincs itt, meg kell szerezni.
A munkamódszer is ugyan az.
Ezt részletezem.

A munka első része egy utazás.
Dimenzióváltás.
Erre az utazásra a zeneszerző alkalmas.
Nem mindenki alakalmas. A zeneszerző abban különbözik más emberektől, hogy konfigurálni tudja magát erre a feladtra. A többi ember nem tudja magát konfigurálni.
Az utazás, az Olümposz megmászása azt jelenti: ki kell lépni a világ szokásos dimenzióiból.
Minden dimenzióból.
Egy dimenzióból annak az egyensúlyi, harmonikus pontján lehet csak kilépni.
A zeneszerzőnek tehát ismernie kell ezt a kilépési pontot.
Nem vehet fel pózokat, tökéletesen önmagaként kell viselkednie, be kell lépnie saját centrumába.
Ez az önkonfiguráció.
És ez az első lépés.

Ha megtette, feladata utazási részének eleget tett.
Ekkor már a ZENE előtt áll, mint Prométheusz a TŰZ előtt.

A felvételen itt nagyon hosszú csendek vannak.(pl 0:10 másodperc) (A nagyon hosszút úgy értem, hogy nem 1 másodperces szünet, hanem indokolatlan... 1,2 másodperces ) (Talán a laikus néző is ezeken a pontokon rájöhet arra... megsejtheti, hogy itt nem egy meglévő zene lejátszása történik, hanem hanem valami más...)

Milyen a ZENE előtt állni?

A ZENE egyben van.
Egy óriási nagy zenegömböt képzeljünk el, melyben benne van minden zene.
Nincs tér vagy idő-dimenziója.
Minden eddig hallott zene is benne van, meg minden még sosem hallott, olyanok is amiket nem is fogunk soha hallani, minden elképzelhető és elképzelhetetlen zene EGYBEN..
Egyben hallani a nagy zenét nem lehetséges, túl picik vagyunk hozzá, nincs érzékszervük amivel egyben tudnánk érzékelni. (Ahogyan tükör által is ezért látunk homályosan) Azt gondolom még a zeneszerzőnek sem fog megadatni, még halála után sem olyan érzékszerv amivel az egész-zenét hallhatná. (Színől-színre vagyis harmóniáról-harmóniára, dallamról-dallamra talán igen...)
A zene egy külön lény. Hatalmas lény. Felmérhetetlen a mérete, belső bonyolultsága. Azt gondolom (bár ez apokrif gondolat) nem is isten teremtménye, sokkal inkább egy olyan lény, aki a világ termtésében aktív részt vállalt.

A zeneszerző a tehát a hatalmas zenelény előtt áll. Előveszi azt a négy hangot. Amit jelen esetben a közönségtől kapott.
Fölmutatja mint egy kulcsot, egy kódot.
A zenelény ennek megfelelően megnyílik egy ponton, felszínén ajtó nyílik.
Hatalmas végtelen dallam útjainak egy kockájára lehet ilyenkor lépni.
Kertbe érünk. Utak indulnak mindenfelé.
Sok felé lehet indulni. Útirányt kell választani. Az utak adottak, csak választani kell közülük.
A zeneszerző áll, csendben megfigyeli a különböző útirányokat jelő pici dallamocskákat. Ezek néhány hangból állnak.
0:17-0:20 az első útirány választás: a megadott négy hanghoz újabb négy hang.

Nem sokat kell haladni ezen a választott úton, ezen a pár dallamocska hang körűl harmónia gömbök is hallhatók. sokfélék, ezeket is csak meg kell figyelni, s amelyik megtetszik leszakítani.
Mintha egy gyümölcsös kertben sétálnánk, bármerre lehet a sétányokon menni, s amelyik gyümölcs megtetszik, leszakítani a fáról, s beleharapni.
Más a megpillantás, a megfigyelés, mint a kiválasztás, a leszakítás és a beleharapás.
Ezek így, ilyen sorrendben következnek.
De mindegyik ELŐBB történik mint amit a hallgató meghallhat. Ez belül történi, a zenelény kertjében, az Olümposzon. A tűz elhozása ide, a munka egy későbbi fázisa.

Az első harmóniát a 0:26 és a 0:27 között üti le a zongorán Rossiano. Ekkor halljuk mi is.
Ekkor ért ide az ellopott tűz a világra. Ekkor ért be a mi dimenzióinkba.
De ezt megelőzően sokkal (itteni idő szerint valahol 0:18 kor) vette észre, a zenelény kertjében, s tetszett meg neki, ment oda, hogy leszakítsa, majd megízlelje, finomnak találja, majd lecipelje az Olümposzról, bejöjjön vissza ide a mi kis Föld nevű bolygónkra vele, s átadja.


Körülbelül remélem érzékeltettem, hogy egyetlen harmónia leütése mennyire össszetett feladat. Mennyi mindennel kell foglalkozni 0:18 és 0:26 között Rossianonak, Prométheusznak.
S ott ahol ez a munka történik, nincs idő. Ez a munka akár olyan nehéz is lehet mintha valaki 40 éven keresztül kőfejtőben robotolna napi 16 órában. Bele lehet is lehet akár őszülni egyetlen hangocska megtalálásába, vagy áthozásába. de a megtalálásába is.
Majd erre Johann Sebastian Bachnál visszatérünk.


A következőkben azt fogjuk megvizsgálni mit tesz még Rossiano a zene-szerzésen kívül a 1:10 időpontig.

16 hangja van Rossianonak 00:16 kor, innen a feladata összetettebbé válik.
Egyrészt harmóniákat figyel meg, és szakít le a16 hang által kijelölt utat szegélyező harmónia-fákról, azokat ízlelgetve újabb utakat választ, vagy a megízlelt harmónia valamely hangját veszi hozzá a már meglévőkhöz.
Közben folyamatosan szállítgatja is le őket a Földre.
Oda-vissza teszi meg az utat sokszor.
Mikor visszamegy, ugyan oda jut a kertben ahol volt.
Mikor viszont itt jár, a Földön egy újabb munka veszi kezdetét.
Az ÉPÍTKEZÉS.

Minden lehozott, hangot és harmóniát letesz, egy kis kupacba, egy kis építmény kezdetbe, de néha csak úgy külön.
Külön az épülő építménytől.
Néha ezzel a kis építménnyel is foglalkozik.
Az Olümposz hegyén a minden csodálatos összefüggésben van egymással a harmóniakertben.
A harmóniák harmóniái vannak ott.
Ennek icipici részei jönnek le ide a Földre, pici darabokban átcipelve.
Ott semmit sem kell építeni, ott, minden eleve felépítve van.
De itt igen.
Jórészt itt, a Földön, a zeneszerző megpróbál visszaemlékezni arra, hogy hogyan is voltak ott a harmóniák elrendezve, Hogyan álltak kapcsolatban.
Az ottani megfigyelés, leszakítás és megízlelés emlékeiből táplálkozik.
Ez az emlék nagyon friss, az ottani íz, míg lecipeli ide a harmónia darabkát nem megy ki a szájából.
És miközben ott az ízleléssel foglakozik, széttekinthet, körülpillanthat, és az íz a környező fák, a környező utak a harmóniák elrendeződésének titkát sejttetik meg vele.
A dal pici környezetének, a kert kicsi szegmensének titkaira emlékezve végzi az építést tehát.

Ez egyféle rendezgetés, a megszerzett, és lehozott építőkövek rakosgatása, elrendezése.
Az angol kifejezés erre a műveletre kitűnő: "arrangement".

Figyeljük meg a milyen hullámszerűen építi Rossiano a zenét.
Például.
0:38 - 0:41 csend. Három másodperces, hosszú-hosszú csend. Rossiano a kertben jár.
0:41 - 0:46 először csak néhány hangocska, majd néhány harmónia jön, majd hirtelen, egyszerre sok, és már rendezi is, hirtelen gyorsan az egészet, az építés hullám tetőpontja a 0:43, 0:44, majd ismét hangocskák, és elcsendesedés, ismét a kertben.
Nyolc ilyen hullámot számolhatunk meg, 1:10-ig, a zeneszerzés és az építkezés végéig.


Ezek után azzal foglakozunk, hogy Nicki mit csinál 0:00-tól 1:10-ig.
Nicki igazi profi, tudja, hogy mit csinál Rossiano.
És igazi társ.
Igazi zenésztárs, de embertárs is.
Tudja, hogy ezt a feladatot csakis kizárólag egyedül lehet megoldani.
Egyedül kell megoldani.
Egyszemélyes feladat.
Minden eddig részletezett részfeladata: a konfiguráció, a dimenziókból történő kilépés, a kertben való útirányválasztások, a gyümölcsök észrevevése, megfigyelések, egyáltalán az egész kertben történő viselkedés, a figyelem maga, a gyümölcsök megízlelése, az ízre való emlékezés, a harmóniák-harmóniáinak sejtései, az átszállítás, és az építkezés-elrendezés.

Tehát ebben az időszakban Nicki semmit sem csinál.
Megigazítja a haját. Megnézi, rendben van e körme.
És vár.
0:15 Figyeljük meg a testtartását. Egy igazán háttérben maradó ember.
Tud nem-beleavatkozni a másik dolgába.
Még csak nem is figyeli a kialakuló zenét. Majd ő azt másképp fogja, hogy hogy, azt majd a 1:10 utáni részek vizsgálatánál tárgyaljuk.

Esetleg a folyamat látványát csodálja. Mert szép egy zeneszerző mikor zenét szerez.
Csodálatos egy elmélyült, egy ihletettségben dolgozó embert nézni.

Kétszer picit türelmetlen is, be akar lépni, de aztán mégse, hiszen Rossiano nem szólt, hogy jöhet, vagyis nincs kész az építmény. (0:45 az első ilyen hely, 1:08 a második)
Ezután a második nem belépés után fölhúzza a pulóvere ujját, tipikus mozdulat, ilyet akkor teszünk mikor egy munkának nekikészülődünk.
Tehát, Nicki egyáltalán nincs tisztában vele, hogy meddig tart majd az építkezés. 1:08- kor érzi úgy, hogy nemsokára bizony elkezdődik az ő munkája is.
És jól érzi, 1:10 kor befejeződik az építkezési fázis, és egy egészen új szakasz kezdődik. 1:15 kor Nicki az első hangot lejátssza hangszerén...


A következőkben az együttműködés mechanikájával foglalkozunk.