Mi a Stride? - Miért a Stride?

Talán kezdjük azzal, ami látszik rögtön.
Aztán majd pontosítjuk a dolgokat.

Talán az látszik elsőre, hogy a Stride, egyféle zongorajáték.
Játékstílus. Előadási mód.
Maradjunk ennél, egyenlőre, és állapítsuk meg ennek a jellemzőit.

Akár egy laikus is látja, hogy ez valami boszorkányos dolog.
Fergeteges, bravúros, szinte a lehetetlenséggel határos.

Ha megnézzük például Stephanie Trick előadásában a "Keep Your Temper" című számot, pedig jó felbontású videóról van szó, azt tapasztaljuk hogy a balkéz játékát a kamera nem is tudja követni.
Sokan, akik a stride zongorázást, mint technikát elemzik általában a balkéz játékot emelik ki, ami lényegesen megkülönbözteti más stílusoktól.
A stride zongorista balkezével egy komplett kísérőzenekart helyettesít.
Egy triót. Bőgős, zongorakísérő, és dobos - egyszerre.
A bőgős munkájának helyettesítése: a stride zongorista a basszus-hangért , akár másodpercenként kétszer is "elszalad" balkezével a zongora legalsó szegmensébe. (Ráadásul ez néha nem is egy hang, hanem akár pl. oktáv, vagy decima.)
Ráadásul, és ez sokkal fontosabb: nem igazi "inga" basszusról van szó, hanem az "inga" basszusnak és a "walking" basszusnak az elegye, vagy még annál is bonyolultabb dolog. Ilyen értelemben egyszerre mutat rokonságot a ragtime-mal, ill a swinggel, de mindkettőnél nehezebb. Louis Mazetier bevezetőjében azonnal szemlélteti is ezeket a különbségeket néhány egyszerű példán.
Hogy nagyon egyszerűen megértsük a nehézséget: tegyük fel, hogy MINDEN egyes "alsó szegmensbe történő leszaladáskor" MÁS hangot kell leütnünk.
Fél métert "röpül" a balkéz, negyed másodperc alatt, és azonnal és pontosan el kell találnia egy "mindig-más-billentyűt", majd visszarepülni újabb negyed másodperc alatt, és elvégezni a "zongorakísérő" feladatát (akkordot, harmóniát leütni) , ami szintén hangról hangra mindig más.
Azt is tegyük hozzá, hogy egy stride zongora darab EGÉSZ VÉGIG ebből áll. (Elenyészően kevés a daraboknak olyan szakasza, ami más jellegű, pl... "lírai" betét, bevezető, stb.
Vagyis ezt a feladatot a zongoristának végig az egész darab folyamán kell végeznie.
Nem szabad "mellé ütnie" mert az "nagyon kilóg" egy rossz basszushang borzasztóan kihallatszik.
Mindezt összevetve nagyjából megfogalmazhatjuk az első megállapításunkat a stride pianoval kapcsolatban:
A stride zongoristának nagyon nagy koncentrációra, gyakorlatra, figyelemre van szüksége, hogy hibátlanul előadja a darabot.

A Stride a hibátlanság világa.
A tökéletes munkáé, a maximalizmusé.
Stephanie Trick összes felvételét meghallgatva azt láthatjuk, hallhatjuk, hogy egyetlen egy hang "félreütése", hibája sincs.
Az sok-sok ezer hang. És ilyen "sebesség" mellett.
Hogyan lehetséges ez?
Itt jutunk el a címben feltett második kérdéshez.
"Miért a Stride?"
Miért tartom fontosnak a stride pianot?
Festőként?

Azért mert csak tökéletesen lehet lejátszani.
Nem lehet maszatolni, elkenni.
Ez a mai világunk maszatolásra buzdít. Életformaként.
A stride pianista tökéletességre törekszik.
Életformája sem lehet más: nem lehet délelőtt elmaszatolt életet élni, délután pedig James P. Johnson-t játszani.
A stride pianista élete, életmódja pontos, figyelmes, egyszerű, koncentrált.

És most térjünk vissza a helyettesített-zenekar többi tagjára.
A kísérő zongora, nem hoz újdonságot, akkordok, mint minden jazz számban. Minden, ami csak létezik, ötös, hatos, stb hangzatok, különféle színező hangokkal. Maximális "tömörség".
Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a balkéz TELJESEN felszabadítja a jobb kezet a kisérő harmóniák játszása aló, így az egy teljesen független "szólóhangszer"-ként működhet. Akár precízen előadhat egy nagyon komplikált megírt felsőszólamot, (Stephanie legtöbbször ezt teszi), vagy akár szabadon improvizálhat, mint pl. Jeff Barnhart vagy Frederick Hodges.

A stride pianisták képzettségéről azt képzeljük el, hogy gyakorlatilag bármilyen, akár a legnehezebb klasszikus zenei művet is el tudják játszani, könnyedén, "kisujjból". Aki nem hiszi, ajánlom figyelmébe például Dick Hyman-t. (Elsőként a "Fingerbuster"-t érdemes meghallgatni az ő előadásában... ez szerepel e lapon... majd utána mondjuk Rachmaninovot...)
Fordítva a dolog nem igaz. A legképzettebb klasszikus zenére szocializált pianista sem képes még csak értelmezni sem a stride piano világát. Erre is mutatok egy példát a lapomon François Weigel (kiváló klasszikus pianista) játssza a "Valentine Stomp"-ot. Egy nagy maszatolás az egész.

Visszatérve a helyettesített kísérőzenekarra. A "dobost" ritkán szokták említeni, mert picit rejtve van.
A balkéz basszus leütése és harmónia leütése közti mozgása: ritmus.
Nagyon egyszerű ritmus, ha lehet a legegyszerűbb.
De bizony ez egy ritmuskíséret, és bizony minden olyan képességgel rendelkezni kell a stride pianistának, amivel egy dobos rendelkezik.
Pontosnak kell lenni előszöris. Időben pontosnak. A térbeli pontosság mellé járul tehát az időbeli pontosság.

Itt folytatjuk.